Az emberszabású ősök élete tele volt kihívásokkal és megpróbáltatásokkal. A természet kíméletlen körülményei, a táplálékért folytatott harcok és a csoporton belüli dinamika mind hozzájárultak ahhoz, hogy életük rendkívül kalandos és néha veszélyes legyen.

20 millió évvel ezelőtt az emberszabásúak ősei számára az evolúció nem volt egyszerű feladat, hiszen erdőtüzek, áradások és vulkánkitörések nehezítették meg mindennapjaikat. Ezek a természeti csapások komoly kihívások elé állították őket, formálva ezzel a túlélési stratégiáikat és alkalmazkodási képességeiket.

Az emberszabásúak őseinek elkülönülése körülbelül 25 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor is a főemlősök egy új irányt vettek. Két évtizeddel később, 20 millió éve, már egyértelműen önálló csoportot képeztek. Jelenleg az emberszabású majmok között találhatók a kisebb termetű fajták, mint a gibbonok, és a nagyobbak, akiket a köznyelv gyakran emberszabásúaként emleget, például a csimpánzok, orangutánok, gorillák, valamint természetesen az ember.

Az emberszabásúak, habár számos jellemzőt megosztanak más majmokkal, mégis sok lényeges eltéréssel bírnak. Talán az egyik legszembetűnőbb különbség, hogy ezeknek az állatoknak hiányzik a farok, ami markáns eltérést jelent a többi primátához képest. Ezen kívül kiemelkedően fontos a viszonylag nagy méretű és bonyolult felépítésű agyuk, amely lehetővé teszi számukra a fejlettebb gondolkodást és problémamegoldást. Ráadásul a vállízületeik rugalmassága és mozgathatósága több irányba is hozzájárul a sokféle mozgásformához, amelyeket ők képesek végrehajtani.

Ezen felül a fogazat is eltér a két csoport közt. A majmok és az emberszabásúak különválásától még mintegy 20 millió évnek kellett azonban ahhoz eltelnie, hogy két lábon járó lényekké alakuljanak elődeink.

Ahhoz, hogy az evolúciós folyamatok végbemenjenek, elengedhetetlen volt, hogy valamilyen külső környezeti nyomás hasson őseinkre. Milyen tényezők is formálhatták hát őket? Egy frissen publikált kutatás fényt derített egy 20 millió évvel ezelőtti kenyai lelőhely őskörnyezeti viszonyaira, ahol az elmúlt évszázadban számos ősi főemlős csontjait tárták fel. A 2013 és 2023 között végzett újabb kutatások során több ezer növényi és gerinces ősmaradványt hoztak a felszínre, beleértve két már korábban ismert kis méretű, valamint egy eddig ismeretlen, nagyobb termetű emberszabású fajt. E felfedezésekkel a lelőhely gerinces állatfajainak száma 25-re emelkedett, gazdagítva ezzel az ősi ökoszisztéma ismeretét.

A kőzetekben megmaradt őstalaj nyomai különösen lenyűgözőek voltak. A kutatók alaposan megvizsgálták ezeket, valamint a növények leveleinek formáit, hogy rekonstruálják, milyen környezet létezett itt egykor. A fák tönkjei, amelyek a kőzetbe zárva maradtak, segítettek meghatározni az egykori erdő sűrűségét is. Két közeli lelőhelyen felfedezhető eltérések mutatkoztak, ahol a környezetet évi 650-1150 milliméternyi csapadék jellemezte.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy egy meleg, trópusi erdő lehetett itt, amelynek viszonyai szoros párhuzamot mutathattak Afrika jelenlegi erdős szavannáival. Az éghajlatot egyértelműen az esős és a száraz évszakok váltakozása határozta meg. Valószínű, hogy a lombhullató fák aránya itt magasabb volt, mint napjainkban, miközben az erdők zárt lombkoronával büszkélkedtek. Az állatvilágot az emberszabásúak mellett pitonok és különféle rágcsálók népesítették be, amelyek mind a hasonló környezethez alkalmazkodott fajok közé tartoztak.

Az ősi erdőség történetét gyakran formálták meg áradások, tűzvészek és kisebb-nagyobb vulkánkitörések, amelyek a közeli Tinderet nevű, mára már kialudt vulkáni komplexumból eredtek. E vulkáni kőzetmaradványok kulcsszerepet játszottak a lelőhely korának megállapításában. Ráadásul e vulkáni anyagok révén alakultak ki azok a speciális körülmények, amelyek lehetővé tették az egykori élővilág számára, hogy kövületekké váljon, megörökítve ezzel a régmúlt titkait.

A Tinder egy különleges vulkán, amely karbonatitos lávát bocsát ki, és ez a sajátos ásványkészlete hozzájárul a fosszíliák képződéséhez. A mai világban az Ol Doinyo Lengai az egyedüli aktív vulkán, amely képes ilyen típusú lávát termelni.

A szakértők állítása szerint a kisebb vulkáni kitörések által kibocsátott hamu kedvező hatással volt a helyi talajra, gazdagítva azt, ezzel javítva a környezet állapotát. Ezzel szemben a jelentősebb kitörések súlyos károkat okoztak az erdőállományban. Ennek következtében a térségben található erdők túlnyomórészt fiatal, kisebb fákkal voltak tele.