A "Piroska és a farkas" mese vajon mély nyomot hagyhat-e a gyermekek lelkében? A történet sötét elemei, mint a farkas veszélyes természete és Piroska naivitása, esetleg traumatikus hatással lehetnek a fiatalok érzékeny elméjére. Fontos, hogy a szülők és n

Az emberi élet első 7-8 éve talán a legmeghatározóbb szakasz, és ezt teljes mértékben hiszem. Ebben az időszakban zajló események formálják a jövőnket, így nem elhanyagolható, hogy ez az időszak áldásos vagy éppen ellenkezőleg, nehézségekkel teli-e a gyermek számára. A szülők, nagyszülők, kisgyermeknevelők, óvodapedagógusok és tanítók felelőssége óriási, hiszen a kisgyermekek idegrendszere ilyenkor még rendkívül rugalmas és érzékeny. Nagy lehetőségünk van arra, hogy pozitívan befolyásoljuk a gyerekeket, de sajnos olyan sérüléseket is okozhatunk, melyek következményei már nem visszafordíthatók.

- Jack Shonkoff professzor azt mondja, az agy az egyetlen szervünk, amelyik túl korán születik meg. A sok milliárd idegsejt készen áll ugyan, de a kapcsolat közöttük - vagyis maga a tanulás alapja - a környezeti tényezők hatására kezd épülni. Régen azt hittük, hogy a gyerekek agya fejletlen, ma viszont már tudjuk, nyolcéves korra gyakorlatilag teljesen beérik. Elég, ha az anyanyelv elsajátítását nézzük: a világ egyik legbonyolultabb nyelvét, a magyart gyermekkorban másfél év alatt képesek vagyunk megtanulni, míg felnőttként éveken át szenvedünk, hogy eljussunk egy középfokú nyelvvizsgáig. Az agykutatók ezt az első nyolc évet "Window of Opportunity"-nak, azaz a lehetőségek ablakának hívják. Ekkor a legfogékonyabb a gyermeki agy, ekkor tanulunk a legtöbbet a környezetünkről, a világról. Az ablak becsukódásával párhuzamosan azonban az agy szerkezeti fejlődése is lelassul. Tanulni ugyan életünk végéig lehet, de a lehetőségek már sokkal korlátozottabbak. Az emberi elméről az elmúlt 5-10 év alatt többet tudtunk meg, mint az azt megelőző évszázadok során, de még mindig kérdés, hogyan tudjuk ezeket az ismereteinket a gyakorlatba átültetni. A neuropedagógia épp azt vizsgálja, mit tehet a szülő, a pedagógus vagy a kisgyermeknevelő annak érdekében, hogy ezt a csodálatos fejlődési lehetőséget megtámogassa.

Tudomásom szerint napjainkban számos egyetem foglalkozik azzal, hogy hogyan befolyásolja a mese a gyerekek idegrendszeri fejlődését.

Az érzelmek időtlenek, és azokra épülő értékek sosem fognak veszíteni jelentőségükből. Sajnos manapság az érzelmi fejlődés ösztönzése és a társas kapcsolatok tudatos ápolása gyakran háttérbe szorul a nevelés során. Ahelyett, hogy a lélek egészségét támogatnánk, sokszor a tesztelésre és a statisztikákra helyezzük a hangsúlyt. Ha a gyerekek idegrendszeri fejlődésének sajátosságaihoz nem alkalmazkodik a környezet, akkor a neurológiai zavarok előfordulása egyre gyakoribbá válik. Az alfa generáció számára az azonnaliság már alapvető elvárás. Az internet elterjedésével, mindössze 20-30 év alatt, a számítógépek olyan kulturális és mentális sokkokat hoztak, amilyeneket korábban nem tapasztaltunk. Neil Postman amerikai kutató azt állítja, hogy a képernyők olyanok, mint egy fausti alku: egyszerre kínálnak lehetőségeket és vonnak el értékeket, de nem egyenlő mértékben. A gyerekek képigénye hatalmas, és a folyamatos információáradat, amely éri őket, feszültséget és kielégületlenséget szül. Mielőtt feldolgoznának egy ingert, már jön is a következő, így a belső képek megalkotásának folyamata is háttérbe szorul. A televízió, a képernyők és az internet számukra olyan, mint a kutyának a gumicsont: rágják, de a hasznosulás elmarad, nem táplálja őket igazán. A technikai eszközök hasznosak lehetnek, és én magam is használom őket, de különösen a gyerekek esetében óriási a felelősségünk. Nem mindegy, hogy mit, mikor, mennyit és milyen formában engedünk be az életükbe, hiszen az első években a gyerekek rendkívül kiszolgáltatottak és fogékonyak a környezetük hatásaira.

- De mégis miért olyan nehéz kihúzni a digitális cumit a szájukból?

- Mert a tévé és az internet folyamatosan visszajelez és jutalmaz. Olyan jó volna, ha a szülők és a pedagógusok is így működnének! A Pygmalion-effektus, az önmagát beteljesítő jóslat egyfajta vezérfonal a pedagógiában: amikor azt mondom a gyereknek, hogy "te azok közé tartozol, akik ezt meg tudják csinálni, és itt vagyok én, aki majd segíteni fog", az nagyon pozitívan tud hatni. Sajnos azonban a pedagógia még inkább a hiányállapotok, a gyengeségek és a sérülések tudománya, arról folyik a diskurzus, hogy mi nem működik jól a gyermekben. Ahelyett, hogy arról beszélnénk, miben jó az egyén és hogyan tud abban még kiválóbb lenni. Ne csupán arra figyeljünk, hogy melyek a rosszul működő funkciók és hogyan lehetne azokat megjavítani. Látott már ön például olyan iskolai házirendet, amiben azt sorolják fel, mit szabad csinálni az intézményben?

A gyerekeknek mesélni nem csupán szórakoztatás; ez egy különleges kapu a képzelet világába, ahol a tanulás és a fejlődés egyaránt zajlik. A mesék általi történetmesélés segít a kicsiknek megérteni a világot, fejlődik a nyelvi készségük, és gazdagodik a fantáziájuk. Emellett a mesékben rejlő tanulságok segítenek formálni az értékrendjüket, és lehetőséget adnak arra, hogy az érzelmeikkel és a társadalmi helyzetekkel is szembenézzenek. A közös mesélés nemcsak a gyerekek számára fontos, hanem a szülők és a nagyszülők számára is, hiszen ez egy különleges módja a kapcsolatépítésnek. Egy-egy mese közben megoszthatunk élményeket, érzéseket, és erősíthetjük a családi kötelékeket. Az esték varázslatos pillanataivá válhatnak, amikor a szavak életre kelnek, és a gyerekek szeme csillog a felfedezés izgalmában. Végül, a mesélés egyfajta örökség is, amelyben átadjuk a kultúránkat, hagyományainkat és értékeinket a következő generációknak. Mert minden mese egy új világot nyit meg, ami nemcsak a gyerekek, hanem mindenki számára tanulságos és felemelő élmény lehet.

A belső képzelet világának megteremtése elengedhetetlen a tanulás folyamatában. Emlékszem, gyerekkoromban Várkonyi Zoltán egy filmet rendezett az Egri csillagok alapján. A magyartanárunk elkalauzolt minket a moziba, és szinte minden jelenet után képtelen voltam magamban tartani a gondolataimat, felkiáltottam: "Én ezt nem így képzeltem el!" Az olvasás és a mesék hallgatása során egyfajta belső mozi indul be. Ha ez a mozi hiányzik, a fantázia és a kreativitás is elsorvad, ami pedig alapvető eleme a munkánknak és az életünknek. Ráadásul mi, magyarok, egy olyan kincset birtokolunk, amire nem sok nemzet büszkélkedhet: a magyar mesék végtelen gazdagsága. Ezek a történetek nem csupán szórakoztatnak, hanem fejlesztik a kognitív képességeinket, a logikus és kritikai gondolkodásunkat, az érzelmi intelligenciánkat, a kíváncsiságunkat és a játékosságunkat, valamint a másokkal való kapcsolatteremtés és az empátia képességét is. A népmesék valójában életünk természetes ritmusát tükrözik: megjelenítik a jót és a rosszat, az örömöt és a félelmet, a születést és a halált, a bizonyosságot és a bizonytalanságot. Nem véletlen, hogy manapság terápiás eszközként is nagy sikerrel alkalmazzák őket.

- Azt mondja, pedagógiai és szülői szempontból is időszerű lenne a mesélés rehabilitációja?

Soha nem volt még ennyire aktuális. A mese kulcsszerepet játszik a gyerekek fejlődésében. Érzelmi biztonság híján a gyermekek sokszor rettegnek attól, hogy szárnyaljanak. Ahhoz, hogy kialakuljon bennük a korai kötődés és valóban szárnyakat növeszthessenek, lényeges, hogy erős és mély gyökereket verjenek. Ehhez pedig elengedhetetlenek a gazdag élmények és tapasztalatok. A mese ezen a téren kínálja a legszélesebb lehetőségeket. Miközben a gyerek figyeli a mesemondót, a szemei ragaszkodva tapadnak rá, de közben az elméjében képek formálódnak a hallottakról. Ez a folyamat rendkívül fontos az agy fejlődése szempontjából. Az életben való előrehaladást leginkább azok a dolgok segítik, amelyekért keményen megdolgozunk. Ezt a jelenséget ma flow-nak hívjuk. A mese a gyermekkori fejlődés legértékesebb motorja. Amikor a kicsik teljes mértékben belemerülnek egy történetbe, az belső átalakulásokat indít el bennük.

Ami véleményem szerint igazán hiányzik a mai pedagógusok arzenáljából, az a humor érzéke.

Nincs olyan agyi terület, amelyet ne befolyásolna a mosoly. A nevetés képes oldani a feszültséget, csökkenti a vérnyomást, és javítja az emésztést; sőt, még a méregtelenítésben is segít, nem is beszélve arról, hogy a gyógyításban is fontos szerepet játszik – gondoljunk csak a bohócdoktorokra! Erre a példára azért hívom fel a figyelmet, mert a mese – akárcsak a dráma – tele van örömmel és vidámsággal; így nem csak mint gyógymód, hanem a megelőzés eszközeként is megállja a helyét. Az élet megolajozójaként, a nevelés fűszerként is funkcionálhat. Jó lenne, ha a gyermekek nevelésében nagyobb hangsúlyt kapna, ám ehhez elengedhetetlen, hogy átgondoljuk pedagógiai kultúránkat.

- Mit ért ez alatt?

Emlékeim között élénken él az a pillanat, amikor gyermekként lekísértem nagyapámat a borospincébe, ahol mindig énekelni kezdett. Akkor még nem értettem, miért teszi ezt, de most már tudom: az éneklés segít elűzni a félelmet, mivel nem aktiválja a stresszhormonokat. Ő valószínűleg nem volt tisztában ezzel a tudományos háttérrel, de érezte, hogy amit csinál, az jótékony hatással van rá. Bár még nagyon kicsi voltam, már akkor is az ölébe ültetve mesélt nekem, ösztönösen választva azokat az eszközöket, amelyek a kutatások szerint a legjobban támogatják a gyermeki idegrendszert. Hamvas Béla szavaival élve, a dolgok nem kívülről indulnak, hanem belülről; nem az alapoktól, hanem a csúcsról, és nem a látható világban, hanem a láthatatlan mélységekben.

- Mégis vannak kisgyermeknevelők, pedagógusok, akik szerint szülőként akkor cselekszünk helyesen, ha sterilizáljuk a mesét, kiirtjuk belőle az ijesztő és a halálhoz kötődő jeleneteket, és a gyerekek csak egy cukormázas történetet kapnak, amiben ritkán történik végérvényesen rossz és a gonosz is vicces.

A gyermekek szorongásai két különböző formában jelentkezhetnek. Az egyik a debilizáló, vagyis bénító szorongás, ami akkor lép fel, amikor például a szülők válása vagy a szeretett nagyszülők elvesztése okoz fájdalmat. Ezzel szemben létezik a facilitáló, azaz serkentő szorongás, amely nem gátol, hanem éppen ellenkezőleg: aktiválja a belső erőforrásokat, segít elindítani egy folyamatot, vagy akár hatékonyabbá teszi a figyelmet, lehetővé téve a gyerek számára, hogy magabiztosabban fejezze ki magát. A mese ebben a tekintetben igazi csoda: szorongásoldó és megnyugtató hatása révén képes varázsolni. A gyermekek gondolkodása korán tele van fantáziával. Az élettelen tárgyakat élővé varázsolják: például a napocskának szájat rajzolnak, így kifejezve érzelmeiket. Ekkor még könnyedén mozognak a mese világában és a valóság határvonalán. Idővel azonban elérkezik az a pillanat, amikor már világosan elválasztják egymástól a valóságot és a képzeletet. A népmesék iránti vonzalom évszázadok óta tart, ami jól mutatja, hogy a mesék által kiváltott, esetleg traumának nevezett élmények – megfelelő szülői irányítással – könnyen feldolgozhatók, sőt, a gyermek fejlődésére is kedvező hatással lehetnek. A mesék gazdag példákat kínálnak az emberi viselkedésről, a konfliktusok kezeléséről és a lehetséges megoldásokról. Benedek Elek meséiben rejlő tanulságok valójában az élet mély igazságait tükrözik.

- Ma mégis sokkal népszerűbb a tévé elé ültetni a gyerekeket, mint mesélni nekik.

Emlékszem, nagyapám régi órája mindig lenyűgözött, különösen az, ami a mutatók mögött rejlik. Annyira kíváncsi voltam, hogy mi hajtja őket, hogy végül lecsavaroztam az óra hátlapját. A gyermekek kíváncsisága veleszületett: felfedezik, hogyan működik a világ körülöttük. Ez a belső hajtóerő táplálja az ok-okozati gondolkodást, amely elengedhetetlen a környezetünkben való tájékozódáshoz. Ma különösen fontos lenne ezt a kíváncsiságot támogatni. Ne csak halat adjunk a gyerekeknek, hanem inkább horgászbotot! Ne kész megoldásokat kínáljunk, hanem lehetőségeket a világ felfedezésére. Az élményeken keresztül érzelmileg is bevonódnak, ami végül a kognitív fejlődésükre is hatással van. Látjuk, hogy a kész tudásanyagok átadása és az iskolapadban való görnyedés egyre inkább háttérbe szorul. Ehelyett újra előtérbe kerülnek olyan reformpedagógiai megközelítések, mint Maria Montessori, Rudolf Steiner vagy Célestin Freinet módszerei. Ők már a XX. század elején arra ösztönöztek, hogy „bontsuk le” az iskola falait, és vigyük ki a gyerekeket a természetbe, ahol a világ működését nem könyvekből, hanem közvetlen tapasztalatok révén ismerhetik meg. Az élményalapú pedagógia kulcskérdése, hogy a mindennapi nevelésben jelen van-e a játék, a mese, a jókedv és az alkotás. Most rajtunk áll, hogy ezt megvalósítsuk.