"Nem tudom, mit jelent az a különleges ajándék, hogy én még itt vagyok közöttetek." - Dr. Szöllősy Tibor, az egykori csernobili orvos, egy interjú során.

A kárpátaljai származású Dr. Szöllősy Tibor ideggyógyász orvosként 1986-ban egy hónapot töltött a csernobili atomerőmű-katasztrófa közvetlen közelében. A közel negyven évvel ezelőtt átélt szörnyűségeket könyvben is megörökítette, és kötelességének érzi, hogy ahová meghívják, ott elmondja az igazságot az egykori rettenetes eseményekről. A Magyarországon élő nyugdíjas főorvos a 34. Tusványoson tartott előadása után nyilatkozott a Maszolnak.

- Szembetűnő volt, hogy micsoda derűvel, olykor humorosan, a pontos részletekre visszaemlékezve tud beszélni a csernobili szörnyűségekről, holott sokan talán szeretnének inkább eltemetni a tudatuk mélyén egy ilyen eseményt. Mi vezeti arra, hogy beszéljen ma is, csaknem 40 év távlatából minderről, és honnan az a lelkierő, amivel ezt ilyen módon tudja előadni?

Köszönöm a kérdést. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, és nem is terveztem, hogy ilyen emberré válok. Az élet váratlan fordulatai, különösen egy szörnyű katasztrófa és annak következményei formáltak át. Azok a képek és élmények, amiket átéltem, arra ösztönöztek, hogy minden napot teljes mértékben megéljek. Nem szabad halogatni a jövőre, hogy majd holnap, mert az idő, bármennyire is hangzatosan hangzik, valójában véges és szigorúan osztogatott. Minden percet meg kell becsülni, minden egyes másodpercet szinte kötelezően értékelni kell.

A másik pedig az, hogy elvesztettem a kollégákat, a barátokat. Ez engem nagyon megrendített, mint sajnálatos jelenség, amit fekete tintával írt a történelem. Elégedetlen voltam a sorssal, mikor hallottam, hogy ez is elhalt, az is meghalt. Nem tudom, hogy mi az a kiváltság, hogy én még élek, és egyáltalán mikor kerül rám sor, mert ugye ez kikerülhetetlen. Arra gondoltam, hogy hány barátom, munkatársam már eltávozott, és a halál oka természetesen a (Csernobilban) átéltek és azok a bizonyos méregadagok, amit ott begyűjtöttek akaratlanul is.

Elhatároztam, hogy amennyiben megadatott számomra ez a kivételes ajándék, az élet folytatása, akkor minden alkalommal, amikor ez a téma szóba kerül – legyen az emlékezés vagy következtetés formájában –, én mindig jelen leszek, és teljesíteni fogom a felkéréseket. Ezzel igyekszem tisztelegni az emlékük előtt, hiszen ők feláldozták magukat, az életüket, ami a legértékesebb számunkra.

- Adja magát a kérdés, hogy csak a magyar részről van érdeklődés, vagy tartott előadásokat a volt Szovjetunióban, a mai Ukrajnában is, megkeresték onnan?

Természetesen! Bár nem olyan gyakori, mint itthon, Kárpátalján mégis természetes, hogy érdeklődés mutatkozik a téma iránt. Jártam Svájcban, Romániában és Szlovákiában is, ahol tartottam előadásokat, de ezek az események nem vonzottak annyi érdeklődőt, mint a Kárpátalján tartott rendezvények, ahol sokan közvetlenül érintettek ebben az ügyben.

- Az előadásában volt szó arról, hogy gyakorlatilag nem kaptak semmilyen egészségügyi ellátást az események után, de kaptak-e pszichés segítséget a feldolgozáshoz?

- Nem. A viselkedés az egész eseménnyel és annak szereplőivel szemben tipikusan a szovjet kommunista rezsim sajátos megnyilvánulása volt: amit nem említünk, az gyakorlatilag nem létezik. Ha nem beszélünk róla, akkor nincsenek követelőző áldozatok; ha viszont valaki mégis követelőzik, akkor azonnal próbáljuk megcáfolni, hiszen biztosan van valami furcsa dolog a fejében. Így hát mindenképpen arra törekedtek, hogy a rájuk jellemző módon viselkedjenek.

- Hogyan sikerült feldolgoznia az átélt élményeket?

- Nem szeretném reklámozni, de vezettem egy naplót, amelyből később könyvet írtam A kígyó önmagába mar címmel. Ez a cím nem véletlenszerű választás, hanem egy szándékos próbálkozás arra, hogy megértessük a rendszer valódi lényegét. A kommunizmus elkerülhetetlenül meg kellett, hogy szűnjön, bár sajnos sok áldozatot követelt, mind a megjelenése, mind a megszűnése során. Ennek a parancsuralmi rendszernek véget kellett érnie, hiszen alapvetően nem volt életképes, és távol állt az emberi értékektől. Már a születése pillanatában magában hordozta a méreg csíráját, és éppen ez a méreg lett a bukásának fő oka. Éppen ezért választottam ezt a címet a könyvemnek.

- Hogyan képzeljük el: visszatérve a csernobili zónából az ott töltött egy hónap után folytatódott a régi élete a kórházi osztály élén? Élni kellett tovább a hétköznapokat?

Hosszabb szabadságot kaptam, háromszorosát annak, amit a szakszervezeti keretek között általában megkaphattam. Akkoriban éppen egy olyan időszak kezdődött, amikor a politikai légkör enyhült, és a kapcsolatok Magyarország és a Szovjetunió között is barátságosabbá váltak. Ennek köszönhetően már nemcsak három évente, hanem kétévente is ellátogathattunk Magyarországra. Én pedig éltem a lehetőséggel, és elutaztam az anyaországba. Valahogy sikerült átvészelni a nehezebb időszakot, és a tudat, hogy végre hazalátogathatok, felülmúlt mindent. Az élmények, amelyeket ott szereztem, feledhetetlenek voltak, és egyfajta megnyugvást hoztak az életembe.

- Meddig élt utána még a szülőföldjén?

Nyugdíjasként költöztem át, miután hosszú éveket töltöttem el orvosként a szülőföldemen. Magyarországra érkezve azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy itt már nem folytathatom a hivatásomat. Abban az időszakban, amikor áttelepültem, elvárták volna tőlem, hogy megismételjem az orvosi hatodik évet, és különbözeti vizsgákat tegyek. Sajnos sem anyagi, sem szellemi erőforrásaim nem álltak rendelkezésemre ahhoz, hogy ezt megvalósítsam.

- Mi volt a legnehezebb az Ön számára a katasztrófa idején? Melyik érzés vagy gondolat okozta a legnagyobb lelki terhet? Úgy érzem, hogy akkoriban nem volt lehetőség a nyílt beszélgetésre, talán titkos naplóbejegyzések formájában próbálta meg kifejezni magát, vagy egyszerűen csak magába kellett fojtania a benne kavargó érzéseket. Mennyire volt ez megterhelő?

- Nem volt semmi olyan rendkívüli, amivel saját magammal meg kellett volna birkóznom. Viszont azzal sehogy sem tudtam kibékülni - és most is mikor rágondolok, bizony egy kicsit az adrenalin felmegy bennem -, hogy milliókat hagytak meghalni anélkül, hogy legalább próbálkoztak volna valamit tenni az érdekükben. Mert az, hogy hatalmas adag, akár 500 ezer röntgent begyűjtött beteg elhalálozott, úgymond természetes jelenség, mert életképtelen utána az ember. De hogy a legelemibb megelőzés sem történt meg... Minden pénz, minden lehetőség, minden adott volt, és mégse tették meg. És a következmények... Mit csinálnak? Turisztikai látványosságot csinálnak (belőle). Ez olyan, mintha lakodalmat ülnének a temetőben. Ez a kettő aztán igazán nem illik össze. Pénzt csinálni a szenvedésekből, az embertelenségből...

- Azóta eltelt évtizedek alatt járt már a helyszínen?

- Nem, nem is szándékoztam, még akkor sem, amikor a huszadik évfordulón Gorbacsov beszédet mondott. Akkor egy igazán - hogy is fogalmazzam - lényeges titokra derült fény, amelyből kiderült, hogy a robbanás ennél is súlyosabb következményekkel járt volna. Őt hallgattam, de utána nem mélyedtem el a dologban, mert nem találom értelmét. A mosakodásnak és a hamuszórásnak számomra semmi haszna nincsen.

- Említette az előadásban, hogy az igazságot szeretné elmondani. Tekinthetjük ezt egyfajta küldetésnek, hogy nyugdíjasan is időt, energiát áldoz erre?

- Számomra ez inkább egyfajta kötelesség. Ha valaki keres, igyekszem őszintén válaszolni neki, mert úgy érzem, ez a dolgom. Nem akarok belőle show-t csinálni, nem állok fel a székekre vagy asztalokra, hogy hirdessem, én voltam az, aki ott volt. De ha megkérdeznek, a lehető legnyíltabban próbálok reagálni. Nincs szükségem arra, hogy kitaláljak valami mesebeli történetet, mert az igazság már így is elég színes – mondom ezt idézőjelben.