A Kegyelemkenyér üzenete mély és sokrétű. Ez a szimbolikus táplálék a lelki feltöltődés és a megújulás forrása. A Kegyelemkenyér arra emlékeztet bennünket, hogy a szeretet és a megbocsátás mindig elérhető, függetlenül a múltbeli hibáinktól. Azt sugallja,

2022. január 2-án, San Antonióban, az Egyesült Államokban, elhunyt Ágoston Vilmos, a marosvásárhelyi regény- és esszéíró, valamint kritikus. Ő volt a szerzője olyan jelentős műveknek, mint a Lassú vírus, a Húzd a himnuszt, ne káromkodj, valamint a Godir és Galanter. Halála előtt néhány nappal fejezte be Kegyelemkenyér avagy a szabadság állapota a népi demokráciától az amerikai álomig című könyvét. E mű 2024-ben látott napvilágot a budapesti PONT Kiadó gondozásában, Szávai Géza szerkesztésében. A kiadványról már korábban is tájékoztattuk olvasóinkat, de átfogóbb elemzés még nem került napvilágra, és úgy tűnik, a kritikai visszhangja is várat magára. Tavaly novemberben a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a Nemzeti Színház Kistermében egy népes közönség előtt Markó Béla, Nagy Miklós Kund, Szávai Géza és a moderátor, Gáspárik Attila beszélgetett a Kegyelemkenyérről. Ma pedig közzétesszük a szerző életéről és posztumusz könyvéről folytatott eszmecserének szerkesztett és rövidített változatát.

Gáspárik Attila: Mindannyiunkat egyedi és különleges kötelék fűzött Ágoston Vilmoshoz, akit barátai Vilkának neveztek. Talán érdemes lenne ezt a lényegretörő megállapítást először is kiemelnünk.

Azt hiszem, négyünk közül nem én ismertem meg Vilkát a legkorábban, de az évek során, amelyeket a Marosvásárhelyi Rádiónál töltöttünk együtt, valódi barátság szövődött közöttünk. A közös munka során az emberek mélyebb kapcsolatokat építhetnek ki, és ez alól mi sem voltunk kivételek. Már az első pillanatokban is felfedeztük, hogy megvan a közös hangunk, és elmondhatom, hogy Vilkának olyan egyedi személyisége volt, akivel érdemes volt barátkozni. Különösen élveztem a vitáinkat, hiszen mindig volt egy markáns véleménye, és bármilyen témához lényegretörően hozzászólt. Emlékeim szerint 1978-ban csöppent be a vásárhelyi rádió szerkesztőségébe Csíkszeredából. Az ő múltja, amely tele volt küzdelmekkel, valóban figyelemre méltó, hiszen a diktatúra idején nem volt könnyű bekerülni. De erős támogatók álltak mellette, és így sikerült neki. A könyvében részletesen beszél erről, különösen az Írószövetség és Bodor Pál nevét említve, akik segítették őt az utján. Kezdetben az ipari osztályon kapott feladatokat, ahol igyekezett helytállni, és a helyzet- és emberismerete nagyban segítette a munkáját. Viszonylag rövid időn belül lehetőséget kapott, hogy átkerüljön a művelődési részlegre, ahol én voltam a rangidős. Számos közös elképzelést valósítottunk meg együtt, és gyakran jártunk terepen, ahol a közvetlen interakciók révén még inkább elmélyült a baráti viszonyunk. Hamarosan világossá vált számunkra, hogy Ágoston Vilmos nemcsak szerény és egyenes jellem, hanem egy igazán jó ember is. Ez a véleményem azóta sem változott, annak ellenére, hogy a sors különböző irányokba sodort minket, és ritkábban találkozhattunk. A kapcsolatunk azonban mindvégig megmaradt, és haláláig tartottuk a kapcsolatot.

Szávai Géza: Fiatalabb vagyok Vilkánál, de valószínűleg én vagyok az, aki a legrégebben ismeri őt. Távlatilag nekem kellene a leginkább kitartanom mellette, hiszen a Kegyelemkenyér című mű megjelentetését és széles körű népszerűsítését a mi kiadónk vállalta. A cím egyébként a Romániában gyakran hangoztatott többségi szlogent idézi, amit sokszor a fejünkhöz vágtak: hogy mi itt kegyelemkenyéren élünk. Ezt mi soha nem fogadtuk el, még kevésbé emésztettük meg. Vilka sajnos az áttelepedése után is találkozhatott hasonlóan durva megfogalmazásokkal. Tehát ez egy metaforikus kötetcím, amit fontos tudatosítani. A távlati terveket illetően elmondhatom, hogy a kötet végén bejelentettem: a Pont Kiadó foglalkozni fog Ágoston Vilmos életművének megjelentetésével. Ezért szerencsés lenne, ha mint régi ismerőse, még egy ideig foglalkozhatnék a könyveivel. Persze nem szeretném elbátortalanítani másokat sem, akik szintén szeretnék gondozni az írásait.

Markó Béla: Én most nem kezdek régiségi versenybe Gézával. Sokféle baráti vetélkedésbe kerültünk mi 1970-től, amikor én első éves lettem Kolozsváron. Ő akkor másodéves volt az egyetemen, és nyilván hamarabb találkozott Ágoston Vilmossal, mint én. Nem tudom, ez az egy év mit számít fél évszázad távlatából, de a lényeg, hogy én is egyetemistaként ismertem meg Ágoston Vilmost. Akkor észre sem vettem, hogy ő látogatás nélkülin folytatja az egyetemi tanulmányait. Arról persze volt tudomásom, hogy hosszas vegzálás után kizárták, majd valahogy mégis sikerült visszajönnie a bölcsészkarra. Szóval így vagy úgy, de jelen volt a bölcsészkaron és jelen volt a város, Kolozsvár és az egyetemi hallgatók közéletében. Nem voltunk olyan nagyon közeli viszonyban akkor, ugyanis ő a filozófus- és történészhallgatók Diotima köréhez tartozott. Ebből nőtt ki utóbb a Szövegek és körülmények című antológia, amelynek Bretter György volt a mentora, előszót is írt hozzá talán, ebben szerepelt többek közt Tamás Gáspár Miklós és Ágoston Vilmos is. Mi pedig a Gaál Gábor kör tagjai, hallgatói, vezetői voltunk egy idő után. Ez inkább szépirodalmi alkotói kör volt, a Diotima filozófiai meg elméleti. A két említett kolléga arra törekedett, hogy ennek a generációnak a teoretikusa legyen, és ez bizonyos szempontból sikerült is. Állandó kapcsolatban voltunk, jól ismertük egymást, de aztán szétváltak az útjaink. Vilka Csíkszeredába került, tanár lett, amikor visszakerült Marosvásárhelyre, elég hamar baráti viszony alakult ki köztünk. Mondhatni napi kapcsolatba kerültünk mindaddig, amíg meg nem szüntették a területi rádióadásokat, és Ágoston Vilmosék úgy döntöttek, Magyarországon folytatják az életüket. Az ilyesmit akkor rengeteg megtorló intézkedéssel büntették, hosszú kínlódás után sikerült áttelepedniük. Ebben az időszakban is szoros kapcsolatban voltunk. Rátérve a könyvre, kijelenthetem, hogy a Kegyelemkenyér nagyon fontos munka. Műfaja szerint emlékirat, de lehet, hogy több annál, mert ugyanakkor Ágoston Vilmos a maga gyötrődéseit, elképzeléseit és a szabadságról, demokráciáról kialakított koncepcióját is végigviszi benne. Egy egészen komplex munka, amely részleteiben is izgalmas. Mindent elolvastam belőle, de ugrálva, és nem tudom, hogy elejétől a végéig olvasva mi kerekedik ki belőle, de egy-egy résznél elidőzve igen erőteljes hatása van. Mindannyiunkat izgató, XX. századi, XXI. század eleji eszmefuttatások vannak benne a demokráciára vonatkozó, történelmi jellegű kérdésekről. Nagyon őszinte könyv önmagával szemben, ugyanakkor időnként könyörtelen a környezetével is. De azokból az emlékiratokból elegünk van, amelyek szelídítik a múltat. Én mindenkinek ajánlani tudom olvasásra, annál is inkább, mivel Ágoston Vilmos, aki a maga valójában már nincs köztünk, ezzel törlesztett abból az adósságból, amely mindannyiunké, akik így vagy úgy írástudók vagyunk, illetve annak gondoljuk magunkat. Ezt a múltat fel kell dolgozni. Ő maga fogalmazza meg valahol a könyv első felében, hogy ha a múltat nem dolgozod föl és elfelejted, akkor vissza tud térni, s a történelem meg tud ismétlődni.

G. A.: Mielőtt mélyebben belevetnénk magunkat a könyv elemzésébe, szeretném megosztani, hogy közülünk én ismertem meg legkésőbb Ágoston Vilmost. Ő már Budapesten élt, és társadalomkutatóként dolgozott Törzsök Erikával, amikor egy médiakonferencia keretein belül találkoztunk. Az ezt követő időszakban inkább levelezésben tartottuk a kapcsolatot, mintsem személyesen találkoztunk volna. Amikor nekiállt ennek a könyvnek, már tudta, hogy az élete hátralévő ideje meglehetősen korlátozott. Versenyt futott az idővel, hogy megírja ezt az emlékiratot. Olykor éjszakánként három-négy levél is váltott gazdát köztünk. Felfedeztem benne egy hihetetlenül analitikus és állandóan gondolkodó embert, aki bátran megosztotta a nyilvánosság előtt is ezeket a mélyreható gondolatokat.

Sz. G.: A könyv kapcsán nekem is voltak kétségeim a megjelenését illetően, de nem politikai vagy ilyesfajta okok miatt. Vilka élete utolsó kilenc hónapjában, betegen, Amerikában írta ezt a művet. A jegyzetei Budapesten szétszóródva hevertek, és ő kétségbeesetten próbálta pótolni életművének hiányosságait, összerakva a kötetet. Hihetetlen éleslátását megőrizte, de a filológiai precizitásra már nem maradt ideje vagy energiája. Pedig ez elengedhetetlen lett volna. Három olvasószerkesztőnek is átadtam az anyagot, de mindhárman visszautasították, mondván, nem tudják vállalni, így végül én magam vágtam bele a szöveg átnézésébe. Számos nyelvi vonatkozást kellett ellenőriznem, román és angol hivatkozásokat is, ami komoly szerkesztői terhet jelentett, és örömmel tölt el, hogy volt erőm ehhez. Ugyanakkor egyfajta kényelmetlenség fog el itt a teremben, illetve a városban a könyv kapcsán. A kötet körüli közbeszédre gondolok. Ebből kifolyólag hangsúlyozni szeretném: a könyv és a szerzője kapcsán a legfontosabb tudnivaló az, hogy mindannyian barátai lehetnek Ágoston Vilmosnak. Olvassák el mostani könyvét, valamint az előző műveit is, mert ezzel önmaguk is barátokká válnak. A barátság egyébként kulcsfontosságú, de az önmagunk iránti igényesség is, amely az olvasmányainkban és az élethez való hozzáállásunkban egyaránt megjelenik. E szempontból ez a kötet új utakat nyithat, nemcsak erdélyi vonatkozásban, hanem más aspektusokban is alapműnek számít. Ráadásul bennem egyfajta adósságérzet élt Vilkával szemben, hiszen egykor nem tudtam elérni, hogy itthon, egy biztonságos pozícióban, például A Hét szerkesztőjeként, nyugodtan szétnézhessen, és a képzőművészet, filozófia területein is aktívan részt vehessen. Talán ez a kötet és a tervezett Ágoston Vilmos-életműsorozat is ennek az általam érzett adósságnak egyfajta törlesztése.

G. A.: Amikor ezt a könyvet a kezembe vettem, azonnal eszembe jutott gyermekkorom egy különös ceruzája, amit egy csehszlovák gyártó készített. Ez a ceruza rengeteg különböző ceruzahegyet rejtett magában, és amikor elkezdtem rajzolni, például egy piros vonalat, az hirtelen sárgába, majd zöldbe váltott, és így tovább, sosem tudva, mi fog következni. Az eredmény azonban mindig egy koherens kép volt, amelyet létrehozhattam. E könyv is hasonló élményt nyújtott. A történetek egymás után érkeznek, és egyszer csak kirajzolódik előttünk egy különös világ. Ez a világ az íróé, sokszínű és egyedi, nem mentes a melankóliától, de hiteles. Számomra legalábbis így tűnt, noha sosem alakult ki közöttünk mély barátság, hiszen ahogy említettem, ritkán találkoztunk személyesen.

N. M. K.: A ceruzametafora igazán találó, hiszen így is értelmezhetjük ezt a könyvet. Én magam is úgy álltam hozzá, mint Markó Béla. Ugrálva, ide-oda lapozva kezdtem el olvasni, mert a kötet terjedelme és tartalma komoly elmélyülést igényel. Egy olyan olvasmányról van szó, amely megpróbáltatások elé állítja az embert. Számos vonulata, színe és helyszíne van, tele leíró, elmélkedő, önelemző és filozofáló részekkel. Akinek nincs elegendő ideje az ilyen típusú kiadványokra, valószínűleg hasonló olvasási stratégiát alkalmaz, átszaladva a társadalomelméleti fejezeteken, és hosszabb időt eltöltve az életesemények, valamint a romániai, magyarországi, amerikai és japán valóságok bemutatásánál. Engem leginkább az foglalkoztatott, hogy hogyan tükröződik vissza a mi életünk ebben a könyvben, különösen azoké, akik együtt éltük át Vilka nemzedékével és az azt követő generációkkal a második világháború utáni drámai korszakokat, főként a kommunista diktatúra, a Ceaușescu-korszak lélekölő valóságát. Szávai Géza említette, hogy valami kényelmetlen érzés keríti hatalmába Marosvásárhelyen és ebben a teremben is a könyv kapcsán. Nem meglepő, hogy ez az emlékirat hasonló hatással van az olvasóira, hiszen manapság a világ minden szeglete tele van kényelmetlenséggel, amelyet bármerre is járunk, érezni lehet. Ágoston Vilmos könyve sem könnyíti meg a dolgunkat. Kiemeltem, hogy nehéz olvasmányról van szó. A szerkesztőnek, aki felvállalta ezt a feladatot, nem lenne szabad tetszés szerint ugrálgatnia, míg mi, akik nem vagyunk kényszerítve szakmai elvárásokra, lehetőséget kapunk arra, hogy alaposabban is foglalkozzunk a régi élményeinkkel. Ezekből a részekből világosan, hitelesen és őszintén rajzolódik ki Ágoston Vilmos sorsa, valamint az a borzalmas időszak, amelybe a hatalom belehajszolta az embereket. Az írásban mindannyiunk számára ott van valami önkínzó "kényelmetlenség", amelytől a szerző nem akart megkímélni minket; ezzel is üzenetet közvetít. Akaratlanul is elgondolkodunk azon, hogyan éltünk, gondolkodtunk és cselekedtünk a diktatúra idején, mit tettünk vagy éppen mit nem. A kötet természetesen Ágoston Vilmos szellemi arculatát is bemutatja, és azt is, hogyan látja ő a világot, miként vélekednek a nagy gondolkodók a demokráciáról, és kikkel, miben folytatna vitát. Rávilágít arra is, hogy mit tapasztalt az Egyesült Államok és Japán társadalmában, és hogyan viszonyult az itthoni magyarsághoz. Az utóbbi években is sokat járt haza, amikor csak tehette, és ilyenkor elég sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy a média révén folyamatosan naprakész volt, és számos ismerősével tartotta a kapcsolatot. Amerika számára sem volt kényelmes, ez a könyvéből világosan kiderül. Benne van minden, amit Vilka egyenes, szókimondó, sors által megpróbált emberként, a reménytelen helyzetekkel szembeszálló egyéniséggel megtapasztalt. A szekuritáté többször is nehéz helyzetbe hozta, kipróbálta a bányászéletet, közkedvelt és megbecsült tanár volt, a könyvtárakat bújta, tanult, írt, olvasott – ez volt a szenvedélye. Vitázott, és a rádiózás mesterségét is elsajátította, ami végül kedvére való lett. Kiváló riporter lett, mert minden iránt kíváncsi volt. Későbbi itthoni időszakában kényszerűségből patkányirtással kereste a kenyerét, de kijelenthetjük róla, hogy szerette az embereket, még akkor is, ha gyakran szembesült a képmutatással, a rosszindulattal és az emberi rosszasággal. A könyv mindezekre fényt derít.

G. A. Ágoston Vilmos könyvében olyan gondolatokat oszt meg, amelyek sokunkat meglepnek, hiszen a mai világban ritka, hogy valaki nyíltan kifejezze, mit gondol. Sokan hajlamosak vagyunk elrejteni az igazi értékrendünket, még a színházban is csak mosolygunk és tapsolunk, miközben sokszor kényszeredett a lelkesedésünk. A véleményformálás terén is gyakran óvatosan lavírozunk: hosszas hűhóval, mellébeszéléssel próbáljuk elkerülni a határozott állásfoglalást. A "Kegyelemkenyér" című mű valóban egy olyan könyv, amely bátran nevén nevezi a dolgokat és az embereket, őszinte megnyilvánulásaival kihívást jelent a kötetekkel teli, közösségi média uralta világban. Felveti a kérdést, hogy vajon ez a szókimondás újabb, hasonló jellegű írásokat szül-e a jövőben. Mi hárman is írunk, és könyveink vannak, valószínűleg lesznek is, így ez a posztumusz kiadvány egyfajta belső rezonanciát ébreszt bennünk. Nem állítom, hogy az írók képmutatók, de úgy érzem, hogy még sok mindent nem osztottak meg velünk.

M. B.: Ennek a könyvnek az egyik legfontosabb aspektusa, hogy felveti azt a kérdést, miért érezzük szükségét, hogy a múltat így, ilyen formában írjuk meg. Én magam régóta hordozom ezt a késztetést, de eddig még nem próbálkoztam regény vagy hosszabb próza írásával. Ha más szemszögből közelítjük meg a dolgot, már említettem, hogy emlékiratok azért léteznek, de sok visszaemlékező éppen azzal küzd, hogy ne sértse meg a környezetét. Ez a könyv az őszinteségére hivatkozva, eléggé nyíltan beszél a tágabb közegének néhány kulcsszereplőjéről. Egy másik figyelemre méltó jelenség, hogy míg az innen eltávozottak közül sokan hősiességgel övezik az itteni szerepüket, és a múltat egy elviselhetetlen világként mutatják be, ahol csak megalkuvók, árulók vagy gazemberek lehettek volna, Ágoston Vilmos nem idealizálja magát. Ő a kompromisszumok világában élte az életét, és részletesen elmondja, hogy egy zsarnoki rendszerben hogyan tudott mégis tisztességes maradni. Ez a gondolat rendkívül fontos üzenetet hordoz. Egy másik, a múlt és a jelen közötti párhuzam, ami eszembe jutott, Móricz Zsigmond „A boldog ember” című művéhez vezet. Ott a főszereplő, Joó György, saját szemszögéből meséli el az életét, kijelentve, hogy ő boldog ember volt. Közben a történet során számos nehézséggel és nyomorúsággal találkozunk. Ágoston Vilmos esetében más a helyzet, hiszen egy rendkívül művelt, intelligens és reflexív értelmiségi osztja meg tapasztalatait. Érdekes, hogy ő is többször hangsúlyozza, hogy igazából boldog volt. De miért? Kizárták az egyetemről, bányában dolgozott, és számos más megpróbáltatást kellett elviselnie. Emlékszem, amikor már benyújtották az áttelepülés iránti kérelmüket, és elveszítette az összes állását. Somosdi Veress Károly közbenjárásával egy rovarirtó cégnél kapott munkát. Eljött hozzánk a Trabantjával, amelyben akkoriban a Tudor negyedben laktunk, és megmutatta, hogy a kocsijára rászálló legyek azonnal elpusztultak a méreg hatására. Ő tehát így élt, mindenféle kényszer és üldöztetés közepette, folyamatosan kereste a szabadságot és a normális élet lehetőségét. Ez a keresés Magyarországon, sőt Amerikában sem járt sikerrel. A könyv végkicsengése keserű és néha kifejezetten kétségbeejtő, mégis többször megjelenik benne, hogy ő boldog. A boldogságát az adja, hogy értelmet talált abban, amit tett. A keresés, a felkészülés, az értelmezés nem volt hiábavaló. Számomra ez a legfontosabb üzenet. Nem az a boldogság, hogy egy luxusjachtozunk az Adriai-tengeren, hanem az, hogy amit teszünk, annak valódi értelme van.

N. M. K. életét sok megpróbáltatás árnyékolta be, s bár többször is elmerült a keservek tengerében, volt alkalmunk felszabadultan nevetni is. A rádiós évek során rengeteg frusztrációval kellett megküzdenünk, de emellett számos olyan tevékenységre is lehetőségünk nyílt, amelyek értelmét valóban láttuk, és hasznosnak tartottuk. Az ezekből származó pozitív visszajelzések sok esetben ellensúlyozták a nehéz pillanatokat. E tapasztalatok, legyenek akár jók, akár rosszak, mind megtalálhatóak a könyvében, amely nemcsak a keservek, hanem a felemelő pillanatok krónikája is. Ez a mű egyben tanúbizonyságot tesz arról a rendíthetetlen akaraterőről is, amely még az élet és halál határvonalán is írásra ösztönözte, amikor a körülötte zajló harc egyre kegyetlenebbé vált. A "Kegyelemkenyér" című munkája azt is bemutatja, hogy humorát mindvégig megőrizte, még akkor is, amikor csalódások érték. Korábban már említést nyert, hogy rádiós korában mennyire elkötelezetten támogatta a kísérletező fiatal vásárhelyi művészeket. Elméleti alapozással és a MAMŰ név bevezetésével segítette őket újító törekvéseik népszerűsítésében. Ám a baráti kapcsolat később megszakadt, főleg az anyaországban. Az ő hűsége elveihez és meggyőződéseihez viszont töretlen maradt; ezt az alapállást pedig sajnos kevesen képesek elfogadni.

Sz. G.: Szeretném hangsúlyozni, hogy minden, ami itt elhangzott, teljes mértékben indokolt. Ez a könyv igazán sokféle módon fogható fel, hiszen egy mozaikokból álló életképet tár elénk. A mozaikok váltakozva elbeszélő, lírai és filozofikus elemeket tartalmaznak. Vilka rendíthetetlenül írta meg a saját történetét, mindazt, amit utolsó leheletében hátrahagyni kívánt. Például elővett 22 éves korában írt töredékeket, de későbbi politikai eszmefuttatásait is ügyesen beépítette a szövegbe. Életeseményekkel és pályája mérföldköveivel szervesen összegyúrta mindezt, így gazdagítva azt az életművet, amelyet Ágoston Vilmos ránk hagyott. Merem állítani, hogy az igazi életművek száma meglehetősen korlátozott, és a jelentős prózaírók esetében ritka az a hihetetlen ösztön, ami életmű létrehozására ösztönöz. Ágoston Vilmos valóban életművet alkotott. Amikor azt mondom, hogy kiadjuk az életműsorozatát, arra gondolok, hogy rendelkezik regényekkel, esszégyűjteményekkel és képzőművészeti tanulmányokkal. Ha mindez a következő öt-hat évben a kiadónk keretein belül összeáll, az valóban lenyűgöző teljesítmény lesz. Pár évvel ezelőtt Markó megjegyezte, hogy mi a jól megírt mondatok otthonában vagyunk. Kiadóként nagyon örülnék, ha Vilka a jövőben könyvei által az olvasók szívében találna otthonra.