Székelyvéckén töltöttünk egy varázslatos pihenést. A festői táj és a nyugodt légkör igazi felüdülést nyújtott számunkra.

Vannak helyzetek, mikor az ember csak a csendre vágyakozik, meghintve bájosan simogató panorámával és azzal a bizonyos genius loci esszenciával. Már jó pár napja jártuk az erdélyi szász részeket és a Székelyföldet. Tömérdek impulzus ért minket, végtelen mélységű élményputtonyunkba pakolgattuk el ezeket, de elérkezett az idő, hogy mélyebben is belebámuljunk Tündérországba. Az útiterv összeállításánál csak sejtettem, Székelyvécke záróakkordként szenzációs választás lesz erre az alkalomra.
A marosvásárhelyi szállásunktól körülbelül negyven kilométerre, a Kis- és Nagy-Küküllő vízválasztó dombságának északi lejtőin megbújó apró falucska olyan kincseket tárult elénk, amelyeket ritkán tapasztalhatunk másutt. Aki a honismeretet szívügyének tekinti, az mindenképpen a hazaszeretet híve is. Meggyőződésem, hogy a Kárpát-medence felfedezése hozzájárul ahhoz, hogy megerősödjön az identitásunk, és olyan emberekké váljunk, akik nemcsak szeretik, hanem óvják is a szülőföldjüket. Székelyvécke csendes mikrovilága arra emlékeztet minket, hogy milyen csodálatos helyen élünk, és arra ösztönöz, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a Kárpátok ölelésében ez a szépség továbbra is fennmaradjon.
Keskeny és poros úton érkeztünk Székelyvéckére. Odafelé a szerencsétlen cigány kocsist kétszer is sikerült önhibánkon kívül jól összeporozni, miután megelőztük négykerekű vasparipánkkal. Jócskán benne voltunk már akkor a délutánban, éreztük a gyengülő napsugarak erejéből, hogy nem sok maradt hátra. Eredetileg a falu határában magasodó Kálvária megmászása volt a végcél, de bónuszként behuppant egy újabb kellemes meglepetés is mellé. Az online tér bemondta az unalmast, így kinyitva a szánkat egy helyi nénitől kértünk útba igazítást, melyik irányból érdemes felgyalogolni a Kálváriára. Végül kocsinkat leparkoltattuk és nekiláttunk taposni.
Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a lenyugvó nap fényei mellett állok a Székely Kálvárián és a Golgotán, teljes megelégedettséggel. Az odacsavargó ott döbben rá, miért is vágyakozik folytonosan a székelyek földjére. Itt megtalálod a nyugalmat, egy páratlan panoráma társaságában, ami szinte elvarázsol. Ez a hely szellemi és lelki táplálékot nyújt a szürke hétköznapokkal szemben. Mi ezt a különleges gyógymódot ajánljuk neked.
A Székely Golgota egy különleges hely, amely tizenegy évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit, és Székelyföld első olyan keresztútja, amely a jellegzetes székelykapukra épül. Ezek a kapuk nem újonnan készültek, hanem régi, felújított darabok, amelyek tizennégy stációban találhatók. A kápolna dombjáról lefelé haladva érdemes megállni, és a kapuk hátoldalán olvasható szövegeket is felfedezni, hiszen itt népünk történelmének jelentős eseményei találhatók meg. A kápolna, amely az Isteni irgalmasság szentelt helye, a következő évben épült fel, és meglepő gyorsasággal, mindössze két hónap alatt készült el. Szerencsénkre, amikor ellátogattunk ide, lehetőségünk nyílt belépni a kápolnába, ahol a vendégkönyvbe is bejegyeztük látogatásunkat. Érdekesség, hogy az eredeti kilátót korábban áthelyezték egy közeli dombra, így a látogatók még szebb panorámát élvezhetnek.
A csattanó azonban mégis az este végére maradt. Már az erdélyi tartózkodásunk alatt érkezett a hír barátainktól, akik a balatoni Zamárdiból jeleztek, hogy ők is Székelyvéckén tartózkodnak, és ha a szél úgy fúj, szívesen látnak minket egy kis koccintásra. Persze ők még nem sejtették, hogy a falu már régóta szerepelt az útitervünkben. Nem gondoltam volna, hogy a véletlenek játéka ismét összehoz minket, de ahogy mondani szokták, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Így, bő két év elteltével is hálás szívvel emlékezem a nagyszerű vendéglátásra. Anyaországiak, székelyek és felvidékiek gyűltek össze, hogy megvitassák a világ dolgainak rejtelmeit, miközben a mennyei elixír folyamatosan áramlott belénk.
Hát a végére jóízűen spiccesre állítottuk magunkat, kivéve az egyikünk, aki nyilvánvalóan azért maradt ki a felesekből, mert hát valakinek vezetnie is kellett. Az éjszakát Marosvásárhelyen töltöttük, majd másnap reggel a reptéren próbáltunk életet lehelni magunkba. Indulásra készen, avagy vissza a Felvidékre.