Elhatároztuk, hogy bármilyen nehézség jön, mindig támogatni fogjuk egymást, de az igazat megvallva, egyre inkább küzdök ezzel az elköteleződéssel.
Az életünket egészen másképp álmodtam meg. Amikor Annával kimondtuk a boldogító igent, a szívünk tele volt vágyakkal és reményekkel, és úgy éreztük, hogy semmi sem állhat meg bennünket. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy a sors milyen szigorúan próbára teszi majd a kapcsolatunkat, sokkal inkább, mint azt valaha is elképzeltük.
Pedig mennyire varázslatos időszakon vagyunk túl. Egy csodás otthon, ahol két elképesztő kisfiú növekedett – már 13 és 10 évesek. Kalandos nyaralások, és azok a felejthetetlen estéink, amikor a takaró alatt bújtunk össze, hogy a fiúk ne vegyék észre a titkos pillanatok varázsát. De ez már a múlté.
Az első időszakban tele voltunk reménnyel, hittünk az orvosok szakértelmében, a kezelések hatékonyságában és a csodákban, amelyek bármikor bekövetkezhetnek. Nem sajnáltunk sem időt, sem energiát, hogy megőrizzük az állapotát, és megakadályozzuk a gyors romlást. Ekkor még csak néha vettem észre, hogy remeg a keze, és az ismerősök sem sejtették, miért lettünk sokkal csendesebbek. Ekkor még rengeteget kirándultunk, aktívan éltünk, és néha még a nevetés is felcsendült közöttünk. Akkor még reméltük, hogy a csoda valóra válik.
A betegség kíméletlenül, lépésről lépésre haladt tovább, mint egy sötét árny, amely mindent elnyel. Anna már nem az a ragyogó nő, akit egykor megismertem; a vidámsága, a határozottsága, az élet iránti szenvedélye szinte teljesen eltűnt. Tudom, hogy ez számára feldolgozhatatlan, hiszen a legnagyobb félelme, hogy lassan, de biztosan kerekesszékbe kényszerül. De nem csupán őt érinti ez a változás; néha észre sem veszi, milyen mélyen érint engem is ez az egész. Míg ő napról napra egyre gyengébbé válik, én is fokozatosan elveszítem azt, aki valaha voltam. A fájdalmunk összefonódik, és mindkettőnk számára egyre nehezebb a valóságot elviselni.
Negyvenhárom éves vagyok. Nem öreg. Még van előttem élet. És egyre inkább érzem, hogy vágyom arra a közelségre, amit Annától már nem kaphatok meg. (Bár még tud járni - igaz, csak bottal, de nem kívánja a szexet.) Vele szemben én vágyom a szerelemre, az érintésre, az intimitásra, amitől már régen megfosztott az élet. Egyszerűen nem bírom nézni, ahogy a feleségem eltűnik a szemem elől, napról napra, hónapról hónapra, miközben én itt vagyok, élőként, létezőként, tele érzésekkel, vágyakkal.
Az a nő, akivel megfogadtuk, hogy minden körülmények között kitartunk egymás mellett. Hogy a boldogság és a nehézségek idején is együtt maradunk. Tudom, hogy ha most elhagynám, akkor véglegesen szétzúznék valamit, ami már eddig is sokféle formában megélt. De mi történik, ha én is összedőlök? Hiszen sokan mondják, hogy már most is csupán árnyéka vagyok önmagamnak. Szó szerint belemerültem a fájdalmamba.
Esténként, amikor Anna végre elalszik, csendben figyelem az arcát. A fények halványan megvilágítják a szobát, és ilyenkor az elmém szabadjára engedhetem a vágyakat, amelyek elmerengenek egy másik élet lehetőségein. Elképzelem, milyen lenne egy másik nő társaságában lenni, egy olyan nőével, aki képes megérinteni a lelkemet, aki visszanéz rám a szemeivel, ahogyan Anna már régóta nem tud – vagy talán nem is akar. Néha boldog vágyakozás tölti el a szívemet, máskor viszont a bűntudat gyötör, mint egy nehezen levetkőzhető árnyék. Hiszen Anna nem választotta ezt a kegyetlen sorsot, ő az egész fiatalságát ránk, a gyerekekre és rám áldozta. Most, amikor még lenne esélyünk élni, az én fejemet a jövő kérdései foglalkoztatják. Mi lesz velem azután, amikor a gondoskodás terhe egyre nehezebb lesz? Én leszek az, aki a kerekesszéket tologatja, aki pelenkázik? Mi vár ránk néhány év múlva? Az aggasztó kérdések körülvesznek, és a válaszokat csak a jövő ismerheti.
Reggelente felébredek, és a szokásos ritmusban segítek neki felöltözni. Kimegyünk egy sétára, miközben odakészítem a gyógyszereit, hiszen már nem tudja magát ellátni, mint régen. Próbálom elfojtani a benyomást, hogy közben valami mélyen belül lassan emészt el.
