**Kraven, a vadász: Kritikai elemzés – Kár szépíteni, itt a vég** A Kraven, a vadász című film megjelenésével a figyelem középpontjába került a szuperhős műfaj egy újabb darabja, amely a klasszikus karakter újragondolására vállalkozik. Azonban, ha alapos

Kraven, a híres vadász, elindult, hogy megküzdjön a legfélelmetesebb ellenfelekkel, ám váratlanul a Sony Pókember-univerzuma lett az áldozata. A kalandjában felfedezte, hogy nem csupán a vadászat, hanem a valóság is átformálható, és így végül minden eddigi történet véget ért.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az évek során Kraven, a vadász vált a barátságos és közkedvelt Pókember egyik legizgalmasabb, legérdekesebb és legkedveltebb ellenfelévé. Nem csak a képregényolvasók, a rajongók imádták ezt a karaktert, hanem maguk az alkotók is. Épp ezért vált kulcsszereplővé a Marvel's Spider-Man 2 videojátékban, és ezért szerették volna a múltba a filmesek is vászonra emelni őt. Ezzel a gondolttal anno az eredeti Pókember-trilógia rendezője, Sam Raimi is szemezett, majd Ryan Coogler reménykedett abban, hogy a Fekete Párducban az MCU-ba is áthozhatja a vadászt, de mind tudjuk, hogy nem így lett. Jon Watts is gondolt arra, hogy a harmadik MCU-s Pókember filmben szerepeljen Kraven, de ebből sem lett semmi. Egyrészt az MCU központi narratívája más irányba, a multiverzum felé haladt, másfelől Sonynak sajnos saját tervei voltak Kravennel.

Sajnos be kell vallanom, hogy az előzetes figyelmeztetéseknek igencsak igazuk volt: a "Kraven, a vadász" nyitányának fogadtatása messze elmarad még a "Morbius" vagy a "Madame Web" gyenge kezdésétől is. Ez a film nemcsak hogy a Sony Pókember-mentes filmes univerzuma utolsó szögét jelenti, hanem azt is, hogy eddig egyedül a Venom volt az, ami valamilyen szinten megállta a helyét – és még az ő trilógiájukról sem mondható el, hogy igazán sikeres lett volna, ha teljesen őszinték akarunk lenni. Az iparági pletykák alapján úgy tűnik, a Sony végre kezd rájönni arra, amit a rajongók már régóta hangoztatnak: Pókember legnagyobb ellenfelei sem tudnak megállni a saját lábukon, ha nem áll mögöttük a híres hálószövő. A Venom külön eset, hiszen ő valóban egy sokoldalú antihős lett a Marvel Comics világában. Most nézzük meg, miért süllyedt olyan mélyre a "Kraven", és miért lenne ideje a Sonynak búcsút inteni ennek a koncepciónak.

A film kezdete kifejezetten ígéretes, hiszen rögtön egy izgalmas akciójelenettel indít, ahol Aaron Taylor-Johnson által megformált felnőtt Kraven éppen egy orosz börtönben hajt végre egy brutális vadászatot. A korábbi HA/VER filmek sztárja elképesztő formában van, és valóban remek választás Kraven szerepére, hiszen a karakterhez tökéletesen illik. Azonban a problémák akkor kezdődnek, amikor visszalépünk az időben, hogy felfedezzük Kraven, azaz Szergej Kravinov háttértörténetét. Itt aztán a képregényrajongók szomorúan tapasztalhatják, hogy a Marvel univerzumban rendkívül összetett és izgalmas figura, akinek a morális kódexe egyedi és kihívásokkal teli, a Sony feldolgozásában sajnos egy közepes szuperhős válik belőle. A szuperképességeinek eredete pedig annyira unalmas és klisés, hogy még a 2000-es évek eleji zsánerfilmekben is elbuktatta volna a karaktert. A rendező, J. C. Chandor nem érdemelheti a kritikát, hiszen a forgatókönyvért felelős Art Marcum, Matt Holloway és Richard Wenk trió az, akit a masszív bírálat megillet, hiszen valóban pocsék munkát végeztek.

Lényeg a lényeg, Kraven emberfeletti képességeket szerez, miután túlél egy közel halálos végkimenetelű oroszlánvadászatot, innentől fogva pedig nem csak hatalmasakat ugrik, falakon szaladgál és közel sérthetetlen, de az állatokkal és mély kapcsolatot képes kiépíteni, azok nagyjából hallgatnak rá. Hősünk újonnan szerzett erejét arra használja, hogy szépen sorban likvidálja a világ legellenszenvesebb rosszfiúit, de közben saját múltjával nem igazán hajlandó megbírkózni. Kraven apja, a Russell Crowe által alakított Nyikolaj Kravinov ugyanis maga is egy kőkemény maffiózó, aki ezzel párhuzamosan simán indulhatna a világ legrosszabb édesapja versenyben, dobogós helyezése garantált lenne. Mindezt leginkább Fred Hechinger karaktere, Kraven féltestvére, a fattyú Dimitrij Szmerdjakov szívja meg, az alapkonfliktus tehát az, hogy Kraven elment gonoszokat öldösni, közben meg szeretett öcsikéjét otthon hagyta a méretes gonosz társaságában, ami miatt nyilván nem nyugodt a lelke.

A feladat nem tűnik lehetetlennek: az alkotók képesek lennének ebből az alapanyagból egy érthető és szórakoztató családi drámát összehozni. Azonban sajnálatos módon a film közepén a forgatókönyvírók láthatóan elveszítik a fonalat, és a történet darabokra szakad. Ennek következtében a nézők egyre inkább az órájukra fognak pillantgatni, és valószínű, hogy a 127 perces játékidőt feszengés nélkül nem lesz könnyű végigülniük.

Az írók igyekeznek valami értelmet adni Calypso karakterének, aki sajnos a kötelező női szereplőként csupán egy üres bábú marad a történetben. Hiába a tehetséges Ariana DeBose, a szerep annyira lapos, hogy még a legnagyobb színésznők sem tudnának életet lehelni belé. Még súlyosabb a helyzet, amikor a főgonoszok kerülnek reflektorfénybe: kettő is jut belőlük, és egyikük sem éppen kellemes társaság. Az effektusok pedig, főleg a CGI, még inkább rontják a helyzetet; a hamis állatok és a végjátékban felbukkanó egyik antagonistához kapcsolódó látvány kifejezetten kínos. A kinézete mellett még az is furcsa, ahogy Kraven végül elbánik vele – a kezdetben sebezhetetlennek tűnő figura emberi oldala mellett annyira zavarba ejtő megoldásai vannak, hogy az ember szinte képtelen elfordítani a tekintetét a vászonról.

Az alkotógárda bámulatos teljesítményt nyújtott, hiszen alig kaptunk ízelítőt a két főgonosz karakteréről. Hátterük és motivációjuk szinte a nullával volt egyenlő, mégis, a kamera előtt eltöltött hosszú perceik úgy tűntek, mintha felesleges nyújtás lett volna. Mindez a film feszültségét nem növelte, inkább csak üresjáratokként jelentkezett.

A kritika bevezetőjében említettük, hogy mennyi potenciális elképzelés született Kraven karakterével kapcsolatban. Nem véletlenül, hiszen az 1964-ben, a The Amazing Spider-Man képregénysorozat 15. számában debütáló vadász Pókember egyik legjelentősebb ellenfele, akit a Zöld Manóval, Doctor Octopusszal, Mysterióval vagy éppen Venommal egy lapon emelhetünk. Az évek során ráadásul számos más fontos Marvel karakterrel is összehozta a sors, így bőven akadt volna helye az MCU narratívájában. Ezzel szemben a Sony döntéshozói sajnos úgy tűnik, hogy elpazarolták ezt a lehetőséget egy olyan szólófilmre, amelyre nem csupán mentségeket találni nehéz, hanem egyenesen elkerülhetetlen a csalódottság. Most már tényleg ideje lenne levonni a megfelelő tanulságokat.

Avi Arad producer a feje tetejére állhat, akkor sem fognak tudni a Sonynál jó Pókember-mentes Pókember-filmeket csinálni, mert ennek a koncepciónak egészen egyszerűen nincs értelme. Két út áll így a stúdió előtt: vagy maradnak azoknál a projekteknél, amik tényleg mennek nekik, ilyen mondjuk a valóban zseniális animációs vonal, vagyis a Pókverzum filmek, élőszereplős fronton pedig megelégszenek azzal, hogy a Tom Holland féle Pókember az MCU-an hálóhintázik (ne feledjük készül a negyedik rész), vagy pedig megint szerencsét próbálnak, és saját Pókember mozikat fognak gyártani egy új hálószövővel, rá pedig kiépíteni egy különálló moziverzumot. Nézői szempontból talán az első opció lenne a kellemesebb, de az anyagi motiváció miatt mégis inkább a második lehetőség a valószínűbb.

Az mindenesetre bizonyos, hogy a Kraven, a vadász sztatoszférából is látható bukása nem marad következmények nélkül. J. C. Chandor rendező nem hiába könyörgött már az első becsléseket látva a bemutató előtt azért, hogy legalább egy esélyt adjanak meg a nézők a filmjének, de sajnos teljesen őszintén azt kell mondanunk, hogy a Kraven nem érdemli meg ezt az esélyt. Ez bizony egy kifejezetten rossz film, dacára annak, hogy Aaron Taylor-Johnson megfelelő körülmények között és egy rendes forgatókönyvvel a kezében csodálatos Szergej Kravinov lehetett volna. Így végül nem lett az.