"Körvillám" a betondzsungel szívében
Ovi bácsi - ahogy a tömbház- és környékbeli gyermekcsapat hívja - sok éve körökben méri a szürkületet. "Sorozatidőben" indul, amikor a legtöbb szomszéd már kényelmesen elhelyezkedett a tévéképernyő előtt, és közel egy órán keresztül szalad a betonóriások mellett végignyúló, láthatatlan pályán. Egyetlen este sem hagyja ki ezt a programot, talán csak akkor, ha nagyidő kerekedik. Futás közben köszönni is jut ereje az arra járó ismerősöknek, és néha még egy kedveskedő kérdésre vagy megjegyzésre is telik két lélegzetvétel között. Megállni azonban sosem szokott. Ha útját állja valamelyik, póráztól szabadon bóklászó lakótelepi kiskutya - hiszen az alkonyat a sétáltatás ideje is, nem csak az efféle testmozgásé -, udvariasan kikerüli, és robog is tovább. Mindig csodáltam ennek az alacsony, fekete hajú férfinak a kitartását, azt a frissességet, amivel estéről estére átadja magát a végtelennek tűnő, önmagába visszakanyarodó távnak. A minap egy kisfiú szegődött a nyomába, együtt futottak a szürkeségben. Ovidiu néha hátrafordult, és tört magyarsággal biztatta, dicsérte a gyereket. Ekkor határoztam el, hogy megkérem, ossza meg velem ennek a fegyelmezettségében is szabadságot rejtő életritmusnak a történetét.
- Az én sztorim a lehető legszokványosabb, igazán nem tudom, kit érdekelhetne - igyekezett elhárítani magáról a figyelmet, de aztán mégis mesélni kezdett. - Kiskoromban teljesen kimaradt a mindennapjaimból a sport, az iskolai testnevelésórákat leszámítva. Azokat azonban szívből utáltam, mert mindig kicsúfoltak, megaláztak az osztálytársaim. Duci gyerek voltam, kicsi és kövér, így már a külsőmmel irritáltam a többieket, és ehhez még hozzáadódott az ügyetlenségem. Sohasem hívtak szünetben focizni vagy asztaliteniszezni, ha pedig tornaórán egy spontán mérkőzéshez kellett csapattársakat válasszon maga mellé a két legjobb sportoló, az volt a legfőbb törekvésük, hogy engem "megússzanak". A legrosszabb emlékem azonban egy negyedikes tornaóra volt, amikor jegyre bukfencezett, majd bakot ugrott az osztály. Nekem, persze, egyik produkció sem ment, most is a fülembe cseng az általános röhögés, amivel a próbálkozásaimat "jutalmazták". A tanítónő együtt kacagott a többiekkel, ez volt a legszörnyűbb az egészben. Egészen magamba fordultam abban az időben, csak a kalandregények és a képregények érdekeltek, idővel az utóbbiak egyre inkább. Flash volt a kedvenc szereplőm (sz. m.: magyarul Villám, a DC Comics képregények egyik szuperhőse), bár őt nem ismerték olyan sokan a korosztályomból, mint Supermant vagy Batmant. Utólag visszagondolva, talán éppen ezért is szerettem volna leginkább vele azonosulni. Flash egyik alaptulajdonsága a gyorsasága volt, ami a mozgását és a külső hatásokra adott válaszreakcióit egyaránt meghatározta. Azt hiszem, erre a szupererőre vágytam a leginkább. De természetesen a vágyakozással maradtam. A szüleimnek nem volt idejük a problémáim elemezgetésére, a közös cégük fejlődése sokkal inkább lefoglalta őket, mint az én külső-belső növekedésem.
- Mi volt az, ami végül elindította a változást? - kérdeztem közbe.
A líceumban találkoztam azzal a különleges lánnyal, aki - határozottan állítom - mélyebben látott belém, mint a legnagyobb tudású pszichológusok. Ő nem a kövér tinédzsert észlelte bennem, hanem azt a fiatal férfit, aki vágyik a szeretetre, és képes azt viszonozni. Ő volt az, aki - a nevét nem szeretném felfedni - arra ösztönzött, hogy esténként együtt fussunk a Poklos-patak mentén. Így, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de sikerült leadnom néhány kilót, és közben lassan elkezdtem megismerni és elfogadni önmagamat. Gondolom, ebből már világosan kiderül, hogy számomra ez a lány volt az a bizonyos nagybetűs... bárki...
Ennél a pontnál elakadt a beszélgetés, de tudtam, hogy itt nem érhet véget.
- A barátnőm egy évvel idősebb volt nálam - folytatta Ovidiu, szavainak minden egyes cseppjét óvatosan, mint egy régiséget, amelyet óvni kell a töréstől -, így amikor ő már az egyetem padjait koptatta, én még a középiskola korosztályába tartoztam. Bukarestben folytatta a tanulmányait, ami azt jelentette, hogy csak havonta pár alkalommal, egy-egy hétvége erejéig tudtunk találkozni. A távolság talán nem lett volna megoldhatatlan akadály számunkra, ha nem üti fel a fejét bennem a féltékenység szörnyetege. Ezzel a "fenevaddal" a nyakunkban azonban esélyünk sem volt a boldogabb jövőre.
A szakítás után természetesen idő kellett a gyógyuláshoz, de az első barátnőm szavai, tanításai ebben is segítettek. Így végül sikerült megtalálnom a társamat, a két kislányom édesanyját. Most már mindkét gyermekünk egyetemista, és mindketten Kolozsváron élnek, így újra átéljük a kapcsolatunk kezdeti időszakát, amikor még csak egymásért voltunk. Próbáltam rávenni a páromat, hogy tartson velem az esti edzéseknél, ahogy az ismeretségünk első évében, de azt mondja, ilyesmire már nincs energiája. Megértem, nem kényszerítem, én azonban semmiképpen nem mondanék le a futással töltött óráról. Az elmúlt évtizedek alatt végig sikerült hű maradnom ehhez a fiatalkori szokásomhoz, és a továbbiakban is szeretném megőrizni. Nagyon megörültem, amikor az egyik szomszéd gyerek édesanyja megkért, hogy vegyem kicsit a "szárnyaim" alá a fiacskáját, mert a sportiskolában kezdi az ötödik osztályt, és jó lenne, ha őszre formában lenne. Úgy látom, élvezi a gyerek ezt a közös időtöltést, én pedig valósággal újjászületek a gondolattól, hogy minden este utat mutathatok neki.
