Kéz a kézben, lap a lapban - Háy János Szabó Magda-díja előtt | Litera - az irodalmi portál Egy különleges pillanat, amikor a szavak és a gondolatok találkoznak, és a művészet világában új értelmet nyernek. Háy János, a kortárs irodalom kiemelkedő alakja
„Hová hoztál?” – kérdezte megilletődve Szabó Magda, megállva a sátrak mellett, amelyek magányosan ragyogtak Xanadu elhagyott főterén. „Mióta ismerlek, Háy János, mindig is ezt a különleges fényt hordtad magadon: tudtam, hogy írói sors vár rád.” – olvashatjuk Wirth Imre laudációjában, amely a Szabó Magda-díjat ünnepli, és megmutatja, hogyan formálta az írás iránti szenvedély Háy János életét.
Állok a könyvespolc előtt, keresem a Háyt, a könyveket, a leszakadt ég csillagaitól kéklő magányosan is derűs borítókat, de a szomorú manók megszöktek, állapítom meg lehangoltan, ezek szerint nem bírták tovább a káoszt. Mintha Canetti Káprázatának takarítónője - ráadásul rögtön kettő - vitte volna végbe a dúlást, ami után a szív gyönyörűsége és szelíd őz már nem időz el a polcomon.
Háy János világgá távozott, hacsak nem a fiaim szórták szét könyveit Európa tájain, Xanadut keresve, megfogyatkozott reménnyel, vagy talán egyszerűen elbújt Szabó Magda kaotikus otthonában, ahol a rozoga bútorok a megkopott, parkettás linóleumon állnak, és a szúrós lópokróc próbálja visszafojtani a kárpiton átszakadt rugókat. Itt, ebben a vizuálisan talán nem éppen harmonikus, de esendőségével annál inkább otthonos szobában találkozik Háy János a múlttal, ahol nem létezik fontosabb, mint Debrecen és Vámosmikola, avantgárd és konzervatív, szerelem és az öregedés tapasztalata, hiszen mindkettőjüknek, akik e láthatatlan díjban összeérnek, egyetlen céljuk van: a világok hiteles megteremtése. Azt írja valahol Háy János ebben a zsúfolt, rendetlenséggel teli szobában a magyar irodalmi Nobel-díj kapcsán, hogy "jó, ha a jót díjazzák. Jó, ha olyan irodalmat ismernek el, amely nem ragad le a felszín csillogásánál. Jó, hogy olyan alkotó kapta, aki emlékezteti társait: csak azt érdemes leírni, ami valóban értéket képvisel."
Állok a könyvespolc előtt, és a Szabó Magda könyveit keresem. Már megint eltűntek, sóhajtok lehangoltan, talán nem bírták tovább a zűrzavart. Vagy a fiaim szórták szét őket, mint a többi kincset, amerre csak jártak. Lehetséges, hogy együtt szöktek meg, a Szabó Magda és a Háy, kéz a kézben, lapról lapra. Szabó Magda egykor azt mesélte, hogy "főként fiúolvasmányai voltak. (Az első 'lányregényt' akkor 'olvasta el', amikor megírta az Abigélt.)" Olyan indiánszakértővé vált, hogy a Háyt oldalba böki, mondván, tanárként mindig megtalálta a közös hangot a lázadókkal is. Hiszen aki ennyire ismeri a tomahawkokat, a tollas díjakat és a békepipázás szokásait, azzal nem érdemes kekeckedni. A Háy erre felcsillant, hangja valami karcos melankóliával rezdült: "A faluban fehérindiánok és barnaindiánok éltek. A barnaindiánok mindig is igazabb indiánnak tartották magukat, mint a fehéreket. Soha nem lehet tudni, mondták, hogy a fehérek nem csaltak-e be, nem adtak-e csokit, hogy elfelejtsd, ki vagy valójában." Szabó Magda homloka elborult, és megszorította a Háy kezét. "A könyvekbe," súgta, "mindig beleépítettem a magam életét. Nem csupán annyira, hogy feltámasztottam a holtakat. Rengeteg férjem volt az idők során. Számtalan hősbe beleszerettem, és - hogy őszinte legyek, nem érdekelt, hogy nős-e vagy sem - hozzámentem. Természetesen férjem volt például Winnetou. Fára másztam, indiánosdit játszottam, és boldogan hirdettem, hogy megfiadzott a patkányom. Anyám majdnem elájult, de én határozottan állítottam: igenis kilenc rózsaszín kisfia van. Meg is etettem őket... Amióta megtanultam írni, már írogattam is. Például hazafias verset az utódállamokról. Aztán jött a próza. Még indián csatabárddal jártam (amin apám szöggel kivert tulipánja ékeskedett), amikor egy írásomban 'rendeztem' Közép-Európa helyzetét." A Háy egy pillanatra elhallgatott, közel volt hozzá ez a hatalmas szív, a lángolás, de hirtelen eszébe jutott a kép, ahogy "ült a hokedlin a konyhában. Az arca egyik fele lángvörös volt, míg a másik halványabban lángolt. 'Ez egy igazságtalan világ,' gondolta, 'a pápa örök életű, és soha nem jut el a mennyországba, a Jézuska ilyen is, olyan is, az apám pedig még az egyértelmű bizonyítékokkal sem hisz. Micsoda világ ez,' tűnődött kedvetlenül, 'hogyan is lehetne ebben eligazodni?'"
Hová hoztál, kérdezte megilletődötten Szabó Magda, megállva a magányos sátrak fényében, amelyek Xanadu elhagyott főterén ragyogtak. Mióta ismerlek, Háy János, a bőröd mindig ettől az álomtól ragyogott: hogy író leszel. Várj csak, Szabó Magda, nem inkább úgy van, hogy te ezt a feladatot már az első pillanattól fogva szent ügyként kezelted, és sosem érezted magad az írók között, mert ha irodalom, akkor te kívül állsz rajta? Ő csak állt az utcán egy pillanatra, figyelte a halkuló zajokat, majd elindult, hogy elkerülje, hogy valaki meglássa ezt a zavarát.
Két távoli alak ült a különálló asztaloknál, a kiömlött bor cseppjei lassan a földre csúsztak. Mert bár az ember néha-néha elhagyja a pince hűvös ölelését, és felrepül a ragyogó egekbe, csupán egy este élvezheti a fényt, majd másnap úgy zuhan vissza a mélybe, mint egy elhagyott kalapács.
Xanadu nem a boldogtalanok birodalma – mondta egyszerre, meglepően szép szózuhatagban, Szabó Magda és Háy János. Különös, szívhez szóló kortyokkal kínálták az egek urát, aki meglepetten rezdült meg a közvetlen szavak súlyától. Aztán intett a kapusangyalnak, jelezve, hogy ez a két, elbűvölő kalandor, bár kiszabadult a könyvespolc fogságából egy sokkal grandiózusabb felfedezés kedvéért, valójában azt kívánja, hogy ti is szeretetteljesen kövessétek őket.
Szívből gratulálok Háy Jánosnak a Szabó Magda-díjhoz!
