**Egyedüllét anyaként: Létezik egyáltalán?** Az anyaság csodálatos, ugyanakkor kihívásokkal teli utazás, ahol a szívek és az érzelmek szövevénye bonyolult és sokszínű. A kérdés, hogy létezik-e egyedüllét anyaként, mélyebb rétegeket rejt magában. Az anyák
Se eleje, se vége a tanulmányoknak, kísérleteknek és kutatásoknak, amik a magány egészségkárosító voltáról szólnak, bennük betegségek sora, amiket a magánynak tulajdonítanak a kutatók és orvosok. Napvilágot látott olyan kutatás is, ami már a vérből kimutatható fehérjék mennyisége révén következtet a magányra, és hoz összefüggésbe például gyulladásos megbetegedésekkel. Ezt azóta cáfolta a tudomány, én viszont éppen ott tartok, hogy még egy náthát sem bánnék, ha ennek révén három napra, de legalább kettőre egyedül maradhatnék!
Talán furcsán hangzik, de elmondom: a magányra vágyom, és ez a vágy mostanában egyre erősebben kattan a szívemben. Soha nem hittem volna, hogy eljutok idáig - hogy a csendet és az egyedüllétet keresem, mint egy elveszett kincset.
Gyerekként mindig is magányosnak éreztem magam, noha egy nagy családban nőttem fel, és sosem voltam igazán fizikailag egyedül. Ez az érzés végigkísérte a tinédzserkoromat, mintha egy láthatatlan kötelék kötött volna a magányhoz. Felnőttként a szülői ház elhagyása is egyedülálló kaland volt számomra, és onnantól kezdve nem volt megállás. Volt néhány párkapcsolatom, de valahogy mindig a saját utamat jártam: egyedül vágtam neki az El Camino-nak, egyedül töltöttem egy hónapot Marseille varázslatos utcáin, majd egy évet Izland lenyűgöző tájain. Az utazásaim során felfedeztem, hogy a magány nem mindig átok, hanem néha ajándék, ami lehetővé teszi az önmagam megtalálását.
Angliában élve nagy társaság vett körül, és időközben kialakultak mély és komoly barátságaim, amikre máig nem panaszkodhatok. Mégis, sokszor éreztem magam egyedül, és stratégiailag fontos pillanatokban pedig mindig. Nem volt mindig könnyű, és számomra a leghihetetlenebb, hogy ez az állapot oly áhítottá tudott válni alig néhány év alatt.
Mindig is örömmel ültem be egy moziba vagy étterembe egyedül, és ez a szokásom azóta is megmaradt. Az utóbbi időben viszont egyre kevesebb időm van erre, hiszen három és fél éve megszületett a lányom, aki a világom fénye, a legédesebb kis csoda, és valóban a legjobb társ. Azonban az anyaság első évei során tapasztalt kettősség mélyen megrázott. Soha nem éreztem magam még ennyire magányosnak, ugyanakkor sosem voltam ennyire összefonódva valakivel, mint most. Néha azon tűnődöm, vajon sikerült-e már teljesen ráhangolódnom a kislányomra? Elértem azt a szintet, ahol már igazán értem őt?
Nos, így bő három év után már elnyomhatatlanná vált az érzés, hogy szívesen lehangolódnék róla, de nem csak róla, hanem egy az egyben a családi életről is, néhány napra. Gáz?
A gyermekágyi időszakban, és azóta is, igyekeztem apró trükköket bevetni, hogy némi időt szakíthassak magamra, egyszóval, hogy legyen 'énidőm'. Reggelente, amikor az éjszakázás megengedte, korábban keltem egy órával, hogy egyedül élvezhessem a kávézás vagy a meditálás csendes pillanatait. Amikor viszont örömmel fogadtam, ha hajnalban néhány órát aludhattam, elkezdtem esténként, a vacsora és az altatás közötti szünetben, titokban boltba járni, mert annyira vágytam a magányos percekre. A város túlsó végén található ALDI-ba indultam vásárolni, és amikor már unalmassá vált az útvonal, még inkább fokozni akartam a kihívást: a legnagyobb Tesco-t tűztem ki célul, amely a város szélén, egy ipartelepen helyezkedett el, és hátizsákkal vágtam neki az útnak.
A gyerkőc közben óvodás lett, én pedig visszaálltam a munkába, ami azt jelenti, hogy egyszerre vagyunk otthon, és egyszerre vagyunk távol is az otthonunktól. Meg aztán, elviszi a gyereket bárki csak azért, hogy egyedül lehessen az anya otthon egy fél napot? Még az intézmény se veszi be, ha nem dolgozunk, márpedig ha dolgozunk, nem vagyunk otthon.
Emlékszem anyám sóhajára, hogy néha csak szeretne egy kicsit egyedül lenni! Hát ez is úgy lett, ahogy ő mondta, és ez egyszerűen nem szól másról, csak a pihenésről, az ingerek csökkentéséről, a kényszer, a nyomás enyhüléséről. Az egyedüllétben megtapasztalható az elmélyülés, sokkal könnyebben vesszük észre a saját vágyainkat. Ez pedig létszükséglet annak, aki egyébként is a háttérbe szorítja az igényeit, éppen mások miatt, netán kreatív munkát végez, és az azt segítő flow-ba kell kerülnie, hogy igazán jól csinálja.
A következő házunkban lesz egy plusz szoba, ami vendégszobaként funkcionál majd, minden egyéb időben pedig arra szolgál, hogy egyedül lehessen benne az, akinek épp arra lesz szüksége. Gyerekként megkaptuk a saját szobát, felnőttként pedig osztoznunk kell egyen az életünk végéig, jó esetben. Nincs ebben semmi logika, ha jól belegondolunk. Felnőttként már ne lenne igényünk a külön töltött időre, akár a külön alvásra? Miért ne lenne?
Ezt azonban a társadalom gyakran figyelmen kívül hagyja, a közösség nem nyújt támogatást, a család pedig egyszerűen nem képes megérteni, hogy egy anya mennyire megterhelt. Pedig egy nő, aki a háztartás és a család ügyeit egyaránt kezeli, csak így tud igazán feltöltődni. Óh, találkoztam már én is olyan anyósokkal és csodálatos nagymamákkal, akik mindig boldogságot találtak abban, ha hat gyerek szaladgált körülöttük, és sosem tűntek fáradtnak. Elhiszem, hogy ez a valóságuk, de valahogy mégsem tudom teljesen elhinni.
A magány mindig is kihívásokkal teli volt, éppúgy, ahogy most is az. Az elidegenedettség érzése sem hagyott minket békén. Azonban az egyedüllét egy teljesen más dimenziót képvisel. Ez nem csupán a társaság hiányáról szól, hanem arról, hogy szándékosan választunk egy olyan társaságot, akivel egész életünk során együtt kell élnünk: saját magunkkal. Ez a kapcsolat folyamatos ápolást igényel, hiszen a legfontosabb viszony, amit fenntartunk, az önmagunkkal való viszonyunk.
