Egy apró Florida a főváros szívében, ahol a napfény és a tenger szellője találkozik a budapesti utcák hangulatával, mindezt pedig egy kis keserűséggel fűszerezve.

Utoljára 2014-ben a Sziget Fesztivál színpadán láthatták a magyar rajongók az A Day to Remember-t, így a zenekar visszatérésére 11 évnyi várakozás után került sor. A Barba Negra vörös színpadán rendezték meg a banda első önálló koncertjét Magyarországon, ahol az ausztrál Polaris is fellépett. Az eseményt azonban sajnos nem kerülte el a helyszínre jellemző balszerencse sem.

2025. június 16-án, 11 év szünet után, újra Magyarországon lépett fel az easycore műfajának egyik meghatározó alakja: a metalcore-t pop-punk elemekkel mesterien ötvöző floridai A Day to Remember (ADTR). A koncert különlegességét tovább fokozta, hogy vendégként az ausztrál metalcore színtér élvonalába tartozó Polaris is csatlakozott a bulihoz. Ez a zenekar, amely két énekesével remekül gazdálkodik, hangzásában éles ellentétet képvisel a főfellépőhöz képest. Ráadásul ők is ritka vendégnek számítanak hazánkban, így a kemény zene rajongói igazán különleges élményben részesülhettek, hiszen két fantasztikus formációt is megcsodálhattak egyetlen este alatt.

A hétórás indulás ezúttal is tűpontos volt, ahogyan az már a fővárosi koncertlátogatók körében megszokottá vált. A szabályok szerint éjfélre be kell fejezni a zeneáradatot, még ha a Barba Negra Csepel távoli területe is kínál menedéket, a hangok így is gyakran zavarhatják a közeli lakókat. A hétköznapi bulik világa egy vékony határon egyensúlyoz, de jelenleg úgy tűnik, hogy ez a rendszer jól működik.

Ami viszont egyáltalán nem működik - és ezt jobb mindjárt az elején tisztázni -, az maga a hely, pontosabban a Barba Negra Red Stage (a későbbiekben az egyszerűség kedvéért: Barba Negra) hangosítása. Amikor bejelentenek egy nagyobb bandát, ami "végre-valahára" útba ejti Magyarországot is az európai körútja során, esetleg a fesztiválszezon kellős közepén, akkor folyamatosak a kommentek és a kérdések, miszerint

Jó, de azért nem a Barbába érkeznek, ugye?

Amikor végre napvilágra kerül, hogy a Barba Negrába érkeznek, hirtelen megszaporodnak azok a kommentek, amelyekben az emberek sajnálkoznak, hogy "kár, pedig szívesen elmentem volna". Sokan ezt előítéletességnek vélik, de én inkább a saját tapasztalataimra alapozva látom így: az általam eddig látott tíz koncertből csupán egy volt, ami nem hallatszott borzalmasan.

És itt nem is kertelnék, ez a két zenekar sajnos nem a kivételek közé tartozott, a mélyek szokás szerint túl voltak tolva, a gitárok szokás szerint sehol nem voltak, az énekek 90 százalékban halkak voltak (a maradék 10 százalék a Polaris basszusgitáros/tiszta énekes mikrofonja volt, ami számomra jól működött), így igazából már megint egy kvázi drum 'n bass bulit kaptunk. Több emberrel beszélgettem a helyszínen a buli után és - sajnos! - ezek nem csak az én tapasztalataim voltak.

De ne ragadjunk le a technikai kihívásoknál, inkább fókuszáljunk arra, milyen élményekkel gazdagítottak minket a zenekarok!

Nem, a Halott Pénz nem lépett fel ezen az estén, de már régóta úgy vélem, hogy az ausztrál levegőben van valami különleges, ami elősegíti a kiváló metalcore bandák gombamód történő szaporodását. Elég, ha csak a Parkway Drive, The Amity Affliction, Northlane és Polaris négyesét említjük, hogy lássuk, hogyan emelik folyamatosan a színvonalat lemezről lemezre, koncertről koncertre. Érdekes, hogy több ismerősöm is inkább a Polaris iránt érdeklődött, nem is annyira a főzenekar irányába, ami jól mutatja, hogy az ausztrál csapatnak jelentős magyar rajongótábora van. Ráadásul a sátor első része már a kezdésre megtelt, ami egyáltalán nem hétköznapi dolog!

A Polaris pedig nemigen húzta a rajongók idegeit, a rövid intró után meg is durrantották a Fatalism lemez egyik ikonikus slágerét, a Nightmare-t, amire azon nyomban megindult a pogó, elkezdett alakulni az első mosh pit is, a breaknél pedig olyan szépen karatéztak és akrobatikáztak a fiatalok, hogy a nézésüktől is megfájdult a derekam.

Felidéződött bennem, hogy tíz évvel ezelőtt még én is hasonlóképpen élveztem a koncerteket, de azóta megnyugodtam, és inkább a keverőpult közelében keresem a helyem. Onnan egyértelműen a legjobban hallani a zenét.

Nem szeretném ismételni a problémát, de a lényeg az, hogy léteznek olyan zenekarok, mint például a Tesseract, akik képesek megoldani ezt a kihívást. Számomra a következtetés az, hogy ki lehet hozni a legjobbat is a helyszínből, de ez általában nem történik meg. Ez nem feltétlenül baj, hiszen az emberek így is tudják énekelni a szövegeket, és jól érzik magukat. A gond inkább az, hogy egy 17-20 ezres jegyárért más elvárásokkal érkeznek a rajongók.

A zenekar iránt panaszra semmi ok nem adódott, hiszen olyan elképesztő energiákat szabadítottak fel, hogy az már szinte tapintható volt. Nyilvánvaló volt, mennyire élvezik az előadást - ennek később még jelentős szerepe lesz -, hiszen ők is nyolc éven át figyelmen kívül hagyták Magyarországot. Ha jól rémlik, legutóbb a 2017-es Never Say Die! turnén léptek fel itt. A setlist ugyan rövid volt, de annál ütősebb; a hangszeresek kiemelkedő formát mutattak. Különösen Jesse Crofts, a Windwakerből is ismert turnégitáros, aki játszi könnyedséggel idézte meg a tragikusan fiatalon eltávozott Ryan Siew emlékezetes szólóit. Az egész produkciót pedig a két énekes páros teljesítménye koronázta meg, ami igazán emlékezetessé tette az estét.

Jamie Hails üvöltései valóban világbajnoki szintet képviselnek – ha éppen hallhatóak – és lenyűgöző technikai tudásról tanúskodnak, hiszen a brutális kiáltások után is képes megőrizni a tisztaságot. Ráadásul a tonális kiáltásai is kifogástalanok. Jake Steinhauser hangja pedig valóban a zenekar gyöngyszeme, az ő refrénjei olyanok, mint egy üdítő óceáni szellő az ausztrál sivatagban, amely frissítően hat Hails dühöngései után. Amikor pedig harmóniában énekelnek, az ember karján szó szerint feláll a szőr, annyira tökéletesen illeszkednek ezek a részek egymáshoz. A játékidő szűkre szabott, de jól tudjuk, hogy a kiváló teljesítményből keveset adnak. Ezért is játszottak csak kicsivel több mint fél órát.

Egy jó 30-40 perces átszerelést követően, negyed kilenckor lépett a színpadra Ocala öt rockfenoménja, az este sztárja, az A Day to Remember. Jeremy McKinnon, a zenekar frontembere, az Indexnek adott interjújában említette, hogy meglepetésekkel teli műsorral készülnek a magyar rajongóknak. Amikor a Dowfall of Us All és az I'm Made of Wax, Larry... (valószínűleg a legismertebb dalaik mellett) párossal indították el a koncertet, valóban úgy éreztem, hogy valami egészen különleges fog kibontakozni. A közönség teljesen megőrült, a mosh pit magától mozgott, a breakdownoknál az emberek derékból dőltek el, a popos refréneknél pedig torkok ezrei üvöltötték a jól ismert sorokat.

Viszont egyvalami már az elejétől kezdve bántotta a szemem és hiába a másfél órás szett, hiába 22 dal (amiből három bónusz volt, ez sem mindennapi), egész egyszerűen az látszott a zenekaron, hogy

Természetesen a teljesítményükön ez nem látszott, hiszen az elmúlt két évtizedben szereztek már annyi rutint, hogy álmukból felkeltve is lehozzák a kötelezőt. A konfettizápor és a füstoszlopok sikolyokat fakasztottak, a tűz tovább hevítette az emberek lelkesedését, az elszabaduló strandlabdák játékosságot indukáltak, a közönség közé lövöldözött ingyen pólók tülekedést generáltak, mindeközben pörögtek a dalok, de a banda csak lófrált fent a színpadon, sokszor céltalanul.

Két dolog miatt mondom azt, hogy baromi enervált volt a teljesítményük és emiatt egy picit mérges is vagyok:

Az est legmulatságosabb pillanata is ezzel a szállel fonódik össze, hiszen amikor McKinnon bemutatta Lynget, említette, hogy hány dalt kellett megtanulnia a turné kedvéért. Azt is elmondta, hogy Lynge választhatott egy számot, amit beemelnek a műsorba. Egyetlen dalt hozott fel McKinnon, amelynek a beválogatását határozottan elutasította. Nos, Lynge nem habozott, és éppen azt a Kelly Clarkson feldolgozást választotta, a "Since U Been Gone"-t, amelyet a közönség fergeteges tapssal ünnepelt. Lynge pedig még hozzáfűzte: "Jó, hogy ez a kedvenc dalod tőlünk, de hát nem is mi írtuk!"

No de, visszatérve az elején felvetett "elképesztő dolog fog történni" sorra: nem történt. De ez igazából nem feltétlenül a banda hibája, hiszen egy olyan beszt of műsorral készültek, ami tényleg nagyjából lefedte az életművüket (bár a For Those Who Have Heart lemezt méltatlanul mellőzték, hát még a debütöt), úgyhogy bármelyik érában is érkezett meg valaki a bandához, kapott valami finomságot a bulin. A hangzás itt egy picit javult, de azért az ének olyan volt, mint a magyar népmese - hol volt, hol nem -, ráadásul nagyon sokat hozzátesz a dologhoz, ha kívülről ismeri az ember a dalokat.

amikor a legnagyobb hazai ADTR-rajongó, akit ismerek, úgy lép ki a tömegből, hogy "ez már sokkal jobban is szólt", akkor próbálom elhinni, hogy nem az én hallásommal van a gond. Szerencsére, A Day to Remember éppen az a zenekar, aki annyi különféle elemmel gazdagítja a dalait és a show-ját, hogy képes ellensúlyozni a lehetséges technikai nehézségeket. Így, ha nagyvonalúan nézem a dolgot, még mindig azt mondhatom, hogy…

És ha még maradt esetleg kreditem a jótündér keresztanyánál, akkor én a 2022-ben elmaradt Budapest Parkos koncertet újraszervezném egy-két év múlva - akár egy hasonló kaliberű bandával karöltve, ha egyedül nem töltik meg a srácok azt a helyszínt -, hátha ott mást mutat egy koncert nyáron, szabadtéren, naplementében, jó hangosítással.