A kapitalizmus szinte robbanásszerűen hatolt be a lelkünk mélyére.

Képzeld el, hogy egyedülálló nő vagy New York vibráló világában, ahol a lehetőségek szinte végtelenek. Két férfi között őrlődsz: az egyikük egy vonzó, ambíciókkal teli wannabe színész, aki a nehézségekkel küzd, és lakótársakkal osztja meg kis lakását, de a szenvedélye és a kreatív energiája magával ragadó. A másik férfi egy igazi életstílusmágnás, aki fényűző éttermekbe visz, minden alkalommal valami különleges élménnyel ajándékoz meg, és a gazdagsága lehetőséget ad arra, hogy egy elképesztő lakás kulcsát azonnal a kezedbe nyomja. Az érzelmeid és a vágyak keverednek: a szív és az ész harca a kérdés, hogy mit is értékelsz igazán. A szenvedély és a kreativitás vonzereje, vagy a biztonság és a kényelem csábítása? A való életben valószínűleg nem fog egy ilyen dilemma egy egész filmet betölteni, hiszen a mindennapi tapasztalatok, a közös érdeklődések és a valódi kapcsolatok sokkal fontosabbak lehetnek, mint a külsőségek. Amikor végül dönteni kell, talán nemcsak a pénzügyi helyzetet és a külsőségeket érdemes mérlegelni, hanem azt is, hogy ki az, aki mellett igazán önmagad lehetsz, aki inspirál, és akivel valódi kapcsolatra lelhetsz. A válaszod talán nem csupán a körülmények függvénye, hanem az érzelmi kötődés és a jövőbeni vágyak összessége.

Kevés filmhősnő olyan őszinte, mint Jane Austen Elizabeth Bennetje a Büszkeség és balítéletben, aki bevallottan akkor szeretett bele Mr. Darcyba, amikor meglátta gyönyörű, fényűző birtokát Pemberley-ben. A Többesélyes szerelem (eredeti címén Materialists, azaz anyagiasak) elsőre klasszikus romantikus vígjátéknak hangzik, és a forgalmazója, az elmúlt években sztratoszférába kilövő Arany Pálmákat halmozó A24 kétségtelenül annak is adja el. El is tudom képzelni Celine Song filmjének könnyed, 90-es évekbeli változatát (nyilván Sandra Bullockkal a főszerepben), ám

A New York-i társadalom egyedülállói olyan ideális társra keresnek, aki minden szempontból tökéletes: legyen vonzó külsővel, lenyűgöző személyiséggel, kifinomult ízléssel, magas szintű oktatással és jó családi háttérrel felvértezve. A férfiaktól elvárják, hogy magasak legyenek és hat számjegyű jövedelemmel rendelkezzenek, míg a nők esetében a karcsú alak és az alacsony testzsírszázalék is alapfeltétel. Lucy (Dakota Johnson) a közvetítő az Adore-nál dolgozik, egy olyan cégnél, amely merész ígéretet tesz minden ügyfelének: "Megtalálod életed szerelmét!" Lucy célja, hogy betartsa ezt az ígéretet, miközben figyelembe veszi az ügyfelek szigorú elvárásait és támogatja a perfekcionizmusukat. Minden egyes randi után Lucy külön-külön felkeresi a két felet, hogy megtudja, hogyan alakult a találkozó, és hogy egy kicsit megnyugtassa őket - még akkor is, ha az egyikük nem szeretne újabb esélyt adni a kapcsolatnak.

Az Adore nem csupán egy online társkereső alkalmazás, ahol az emberek impulzívan, jobbra és balra húzogatják egymást az első benyomások alapján. Ez egy exkluzív szolgáltatás, amely ugyanakkor hűen tükrözi azt a tudatosságbeli átalakulást, amit az online randizás hozott magával. Ez a változás gyökeresen átalakította a romantika hagyományos paradigmáját, és egy végtelenül bonyolult bevásárlóközponttá formálta azt, ahol a valódi kapcsolatok keresése nem csupán a felszínes vonzalmakra épül.

Mégis, miközben Lucy ügyfelei lehetetlen mércével próbálják az általuk ideálisnak tartott, a másiktól elvárt tulajdonságokat egyetlen emberi lénybe Frankenstein módjára összeilleszteni, Song kikacsint Jane Austen szellemiségére és a női vágyak bonyolultságára is.

Imádom, ahogy fázol, amikor a hőmérő 35 fokot mutat. Tetszik, hogy több mint egy órát is eltöltesz azzal, hogy kiválaszd a tökéletes szendvicset. Azt a kis ráncot az orrod felett is szeretem, amikor úgy nézel rám, mintha éppen egy bolondot látnál. És különösen kedvelem, hogy miután együtt voltunk, még napokig érzem a parfümöd illatát a ruhámon. És legfőképpen azt szeretem, hogy te vagy az egyetlen, akivel az éjszaka előtt szeretnék beszélgetni, mielőtt álomba merülnék. (...) Amikor az ember rájön, kivel szeretné eltölteni az életét, akkor az a vágy, hogy ezt a közös utat minél hamarabb elkezdjék, szinte elkerülhetetlenné válik.

Sosem fogom elfelejteni Billy Crystal monológját a Harry és Sally végén, vagy amikor Meg Ryan A szerelem hálójában utolsó jelenetében a Central parkban várja, hogy megérkezzen a titokzatos férfi, akivel hónapok óta levelezik. Amikor Helen Hunt felszólítja Jack Nicholsont a Lesz ez még így se! éttermi jelenetében, hogy bókoljon neki, különben faképnél hagyja, vagy amikor Audrey Tautou az Amélie csodálatos élete végén ajtót nyit.

A hőskor a kilencvenes években tetőzött, azóta pedig nem igazán találta meg magát a műfaj. Újat mondani nehéz, a varázs pedig valahogy megkopott. A romantikus filmek a 2020-as évekre két irányt követnek: az egyik a leginkább régi filmekből és archetípusokból táplálkozó, ugyanazokat a kliséket felvonultató, csúnya szóval élve streaming giccskontent, míg a másik a műfajt megfordító, megreformáló, sőt megkérdőjelező filmek szubzsánere. Idetartozik Celine Song rendezőnő első filmje is, az Előző életek: egy érzékeny csoda két elszakított lélekről, akik hosszú évek múltán újra találkoznak, és eljátszanak a gondolattal, hogy vajon mi lett volna, ha. Nincsenek nagy morális tanulságok, nincs happy end.

Sean Baker immáron Arany Pálma- és sokszoros Oscar-díjas Anoráját is romantikus vígjátékként harangozták be. Noha van benne nevetés és érzelmek is, mint írtuk, sokkal inkább szórakoztató, de mély és empatikus, fájdalmasan realista karakterdráma a szexmunka valóságáról, amely a végén akkora gyomrost visz be, hogy a levegőért kapkodunk.

A Cannes-ban bemutatott, „A világ legrosszabb embere” című film egy újabb zseniális alkotás, amelynek rendezője, Joachim Trier, kreatívan közelít a romantikus komédia műfajához. Az alkotó egy interjúban kifejtette, hogy olyan nézők számára szeretne filmet készíteni, akik mélyen gyűlölik a hagyományos romkomokat. És valóban: ha ezt a történetet Hollywood keze alá adták volna, könnyedén formálhatták volna egy szokványos, rózsaszín boldogsággal végződő vígjátékká, ahol a főszereplő lány folyamatosan váltogatja a munkahelyeit, miközben két férfi között őrlődik. Azonban Trier épp ennek az ellenkezőjét valósította meg. A rendező, együttműködve a tehetséges Renate Reinsvével, idealizálás nélkül, de mégis inspiráló módon tárgyalja a szerelem, a halál, az önkeresés és a döntéseink következményeit. A főszereplő nő karaktere, aki bátran üldözi álmait, friss színfoltot hoz a műfajba, hiszen a romantikus komédiák világában ritkán találkozunk olyan női szereplővel, aki hasonlóan felfedező úton jár, miközben küzd a tartós elköteleződés nehézségeivel.

Az old school romantikus filmek bűvöletének mágiája sokszor eszképizmusba torkollik, és noha a fiatalok kezdetben áhitattal követik a vásznon megjelenő tökéletes szerelmi történeteket, idővel szembesülnek a valósággal. A New York-i férfiak és nők élete nem a grandiózus loftlakásokban zajlik, csupán egy átlagos albérletben, a mindennapi küzdelmekkel terhelve. A titokban áhított legjobb barát nem mindig bukkannak fel, és a rosszfiúk, a kapcsolatfóbiások, valamint a sérült lelkek nem változnak át egy varázsütésre, még a legjobb társ mellett sem. A reptereken pedig sajnos nem lehet átszaladni a biztonsági ellenőrzéseken, hogy nyilvánosan valljunk szerelmet, miközben Céline Dion dalai szólnak a háttérből. A valóság sokkal bonyolultabb, mint a filmek romantikus kliséi sugallják.

A Kétesélyes szerelem igyekszik alaposan megkérdőjelezni a megszokott romantikus kliséket: Celine Song párbeszédei találóak és szellemesek, ami sok néző számára igazán elgondolkodtató pillanatokat hoz. Ugyanakkor a rendező mintha nem tudná pontosan, hogy hová is akar eljutni, és mit is képvisel valójában a történet. Lucy karaktere sajnos nem bontakozik ki igazán – inkább egy ambiciózus, de anyagias fiatal nő benyomását kelti. Szoros barátságot ápol exével, Johnnal (Chris Evans), aki színészi álmokat dédelget, de jelenlegi helyzete – részmunkaidős pincérként és két lakótárssal együtt – nem sokat változott az évek során, mióta elváltak. A kapcsolat végét John sikertelensége okozta, és a film üzenete világossá teszi, hogy a szerelemben a pénznek is van súlya.

Johnson karaktere remekül megjeleníti azt a házasságot üzleti tranzakcióként szemlélő, hideg fejű Lucyt, aki örökösen többre vágyik. Új párja, Harry (Pedro Pascal) pedig nem más, mint egy latin Burt Reynolds, aki nemcsak jóképű, hanem kedves, laza és anyagi szempontból is jól áll. Az Adore csapata egyszarvúnak nevezi őt - a "tökéletes" férfi megtestesítője, akit minden nő vágyik. Ez a dinamikai felállás azonban merőben eltér attól, amit Song debütáló filmjében tapasztalhattunk: az Előző életek egy sokkal hitelesebb és reálisabb szerelmi háromszöget mutatott be.

A film világában felfedezzük, hogy hősnőnk kivel osztja meg az életét, és érezzük a közöttük feszülő vonzalmat, mégis egyfajta üresség érzése kerít hatalmába: egyik karakterhez sem tudunk igazán közel kerülni. Bár a történet érinti a magány, a megfelelési kényszer, valamint a randizás kockázatai és a szexuális zaklatás súlyos kérdéseit, egy bizonyos pont után nem merít elég mélyre a témákban. Realista romantikus vígjátéknak álcázza magát, ám csupán a felszínt karcolgatja.